"Nincs itthon kenyér, Nagy úr!"
A Szentimrei Büdösfürdő gyógyhatását vizsgáltuk a nyári szünidő alatt. Izgalmas kalandnak ígérkezett kint lakni a havas egy eldugott zugában, és közben klinikai megfigyelésekkel gazdagítani a tudományt.
Szívesen tettük.
Négyen voltunk diákok s egy fabarakkban laktunk. Kint volt még három tanársegéd is az egyetemről, de egy másik épületben laktak. Ők végezték a klinikai, laboratóriumi vizsgálatokat — felhoztak egy célszerűen összeállított laboratóriumot is —, és mi jegyeztük az eredményeket, gyűjtöttük be a vizsgálati anyagokat.
A betegek — mentővel hozták fel a klinika belgyógyászati osztályáról őket — egy jól berendezett faházban kaptak elhelyezést.
A vasárnapjaink szabadok voltak. Ilyekor jártuk a környéket, ismerkedtünk a Déli-Hargita eddig számunkra ismeretlen tájaival. Felkeressük a környék látnivalóit: a nagy havasi lápot, a Bilibók-pusztát, ahol valamikor egy csángó család lakott. Ma a ház helyét öreg vackorfa jelzi.
— Holnap vasárnap — szólt az egyik tanársegéd, Gábor — menjünk le Csíkszeredába, és látogassuk meg Zsögödön Nagy Imrét. Ha idejében indulunk, lehet, hogy szerencsénk lesz, s még otthon találjuk.
Reggel, alig virradt, felszedelőzködtünk és lementünk Szeredába. Szentimrén ültünk fel a vonatra. A Büdösfürdőtöl az állomásig jó kétórai gyaloglás, a vonaton pedig Szentimrétől Csíkszeredáig mindössze tíz perc.
Mikor a vonatból kiszálltunk csepergett az es?.
— Biztos otthon lesz Imre bácsi — reménykedett kísérőnk —, esőben csak nem megy ki festeni.
Nem lett igaza...
Mire kiértünk a rozoga autóbusszal, zárt ajtókat találtunk. A házelőtti terebélyes fa alá leültünk tanakodni: mi legyen a teendő? A tanársegéd úr, ismerte a helyi szokásokat, baráti viszonyban volt Nagy Imrével, odamutatott az ajtófélfán lógó noteszre:
— Ide kell beírni, ha üzenetet akarsz hagyni.
Így tettünk, s beírtuk a füzetbe, hogy déltájt visszajövünk.
— Nézzük meg addig a katolikus templomot — javasolta Böske, akit vonzottak a régi templomok, házak — meg a Mikó portát.
— Menjünk! — egyeztünk bele egyöntetűen.
Nem bántuk meg, mert a templom egyszerűségében is szép, régi, a 15. században épült gótikus műemlék. A Mikó udvarház is érdekes neoklasszikus épület.
A nézelődéssel, bámészkodással hamar eltelt az idő, mehettünk vissza.
Szerencsére most már Nagy Imrét otthon találtuk. Gáborral, a tanársegédünkkel melegen üdvözölték egymást, s mi is elfogódottan bemutatkoztunk.
— Váratlanul jöttetek, de azért valamivel megkínállak benneteket — mondta és kiszólt a konyhába. — Juli, hozzon a vendégeinknek egy kis kolbászt, szalonnát, kenyeret.
— Nincs itthon kenyér, Nagy úr!
— Akkor főzzön puliszkát.
— Dohos a puliszkaliszt, Nagy úr!
— Hozzon a boltból, Juli.
— Nem ád a boltos hitelbe, Nagy úr!
Végül Böske elszaladt kenyérért a boltba. Ő volt közülünk a legserényebb, hamar meg is járta az oda-vissza utat és jó étvággyal elfogyasztottuk Imre bácsi szalonnáját, kolbászát.
Beszélgetéssel, képek csodálásával telt a délután. Indulás előtt megígértük, még visszajövünk.
Hétről hétre vasárnaponként meglátogattuk Nagy Imrét. Szívesen fogadott a maga módján. Ha kedve támadt festeni, nem törődve a vendégeivel, legyenek azok akárkik is, vette a festőszerszámait és indult. Az se számított, ha esett az eső.
Böskével különös pajtási viszony alakult ki köztük.
— Érdekes fejed van leányka — szólt egyik vasárnapi látogatásunk alkalmával Nagy Imre —, szívesen lefestenélek. Így kendővel a fejeden — s már nyitotta is ki a vázlatfüzetét.
— De a kép az enyém lesz! — replikázott Böske.
— Te kis nyavalyás! — jött a válasz és becsukta a vázlatfüzetet. — Különben is megyek ki festeni. Na, ki jön velem? — kérdezte, mintha szó sem lett volna egy pillanattal ezelőtt valamilyen portréfestésről.
— De hát esik, Imre Bácsi!
— Úgy még inkább!
(Végül mégiscsak elkészült a kép. Ott lóg most is az Emlékház falán, Zsögödön.)
Legutóbbi módosítás: 2008.01.26. @ 16:59 :: dr Bige Szabolcs-
