Már majdnem egy órája futott a sínek mellett egyenletes tempóban a szikrázó, téli napsütésben. Fagypont alatt volt a hőmérséklet, de a futás felmelegítette és lassan közeledett céljához, a vasúti hídhoz, ahol egy patak keresztezte a síneket.
A fákra vastagon rakódott zúzmara meseszerűen csillogott a napsütésben és a keményre fagyott hószemcsék is a szivárvány minden színében ragyogtak. Zsolt mintha gyémántokon futott volna és a hideg ellenére a nap kellemesen melegített. Remekül érezte magát.
Odaérve a hídhoz megállt pár percre a fűzfák alatt, majd egy tégladarabbal újabb vonást húzott a híd falára a többi mellé. Megnézte az óráját és elindult visszafelé. Amikor megfordult, akkor vette észre, hogy távolabb az ég szinte fekete, és ahogy eltávolodott a hídtól hamarosan eltűnt a napsütés.
Nem zavarta különösebben, így is jó volt futni a csendes téli tájon.
Azután lassan szállingózni kezdett a hó, majd egyre sűrűbben esett. Megállt, felvette a kesztyűjét, felhúzta a cipzárt és a kapucnit, a szegélyét szorosra húzva, hogy arcának csak kis része látszott ki. Ekkor már szakadt a hó.
Ez sem vette el a jókedvét, bízott magában, jól ismerte az utat, a hóvihar csak színesítette a délelőtti futását — neki semmi sem árthat. Azért kissé lelassított, mert csak pár méterre lehetett látni, és időnként kiáltott egyet, hogy figyelmeztesse az esetleg arra járót.
Lassan elhagyta a félúti nyírfaerdőt és arra gondolt, hogy hazaérve anyjával készíttet egy nagy bögre kakaót, azután lefürdik, és már rohan is Klárihoz, hiszen a hétvégére a szülei elutaztak, így kettesben lehetnek.
És akkor valaminek keményen nekiszaladt. Egy kerékpár volt, elesett, és ahogy felkelt érezte, hogy fáj a bordája. A keze is véres volt, megvágta a jég pár centis szakaszon.
Sírást hallott és felfedezte a kerékpár tulajdonosát pár méterre a hóban, ahová esett. Egy hét év körüli kis srác volt. Odaszaladt, talpra állította. Kérdezni sem kellett, nyilván eltévedt, úgy látszott nem sérült meg az eséstől, a bringájának viszont letört a pedálja.
— Nyugi, ne szipogj kisöreg. Merre laksz?
— A Bem utcában. Amikor eljöttem jó idő volt, és most nem tudom, merre menjek.
A Bem utca eltért az eredeti úti céljától, de természetesnek vette, hogy hazakíséri a gyereket. A kezét bekötötte a zsebkendőjével, és elindultak.
Mire a Bem utcáig értek elállt a hóesés. Mindenesetre elkísérte a kapuig és becsengetett. Kijött egy nő és rögtön megismerte. Párhuzamos osztályba jártak valamikor, ő a volt az iskola szépe, mindenki szerelmes volt bele, Zsolt is. Az érettségi után hamarosan férjhez ment, néha találkoztak, akkor kissé leereszkedően köszönt. Vagy csak ő gondolta így.
— Helló, hazahoztam a srácot, a vasút mellett találkoztunk.
— Ó köszi, már a rendőrséget akartam értesíteni, két órája, hogy elment, már féltem.
Beinvitálta a házba, levetkőztette és megetette a gyereket, majd bevitte lefektetni a szobájába. Zsolt közben egyik lábáról a másikra állt, fájt a keze és az oldala, éhes volt és feszélyezte a találkozás.
— Megsérültél? — jött vissza és szakszerűen bekötötte Zsolt kezét, aki közben jócskán bepillanthatott a dekoltázsába.
— Azt tudod, hogy annak idején tetszettél nekem? — kérdezte, és Zsolt hitte is, nem is, hiszen igazándiból sosem állt vele szóba. Most viszont, ahogy szemben ültek egymással és mosolygott, hihető volt.
— Zsoltika, van egy kis időd? Segíthetnél nekem. A festő tegnap végzett a nappaliban és egyedül nem tudom helyrehúzni a bútorokat.
Bosszantotta a Zsoltikázás, de nem tudta nem észrevenni a nő kivillanó combjait, ahogy egymással szemben ültek.
— Oké, kezdjünk hozzá.
A hozzákezdés, az leginkább csak őt érintette, hiszen a tulajdonos dirigáláson kívül nem tett semmit, így nagyon megszenvedett, mire minden a helyére került. Közben újra felrepedt a keze és bekékült a bal lábán két köröm, mert ráejtett egy széket. Verejtékben úszott mire készen lett és menni akart, de nem volt kegyelem.
— Zsoltika, igazán nem akarlak feltartani, de behoznál egy kis tüzelőt a kamrából? Tudod, én nem nagyon bírom el, és ha már az Isten így utamba ejtett egy atlétát…
Nyomatékként kissé szétnyílt a pongyolája, láttatni engedve fehér tangáját.
Zsoltika megadóan behordta a tüzelőt, közben könyékig szénporos lett, majd levitte a pincébe az üres üvegeket, és miután helyrerakta a kertben a festőlétrákat, a szépség kikísérte a kapuhoz, mindent megköszönt, majd egy kis puszival elbúcsúzott.
Zsolt elindult hazafelé és akkor látta csak, hogy a nadrágja ki van szakadva, egy eltört üveggel megvágta a másik kezét is és cipekedés közben betört az üveg az óráján. Elfutotta a méreg.
— A jó büdös fenébe is ezt a némbert, meg engem is, amilyen hülye majom vagyok. Bordatörés, lábzúzódás, potya meló, törött óra… a fenébe, a fenébe!
Már elhagyta a Bem utcát és az út mellett egy üres műanyag kuka állt. Zsolt mérgében lendületből jókorát belerúgott.
Mégsem volt üres. A lábát akkor törte szilánkosra.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.23. @ 10:35 :: Torjay Attila