Lépcsőlamúr

*

 

A lány és a fiú már órák óta ültek a Véradó lépcsőjén és beszélgettek. Kellemes volt ott ülni együtt, a városnak, az estének tavaszillata volt. Aznap délután ismerkedtek meg, azután a srác elkísérte a lányt és nem mertek elszakadni egymástól, mindketten féltek, hogy ha korán búcsút vesznek, talán nem folytatódik.

Tetszettek egymásnak, magukban mindketten úgy érezték, hogy ők már egy pár, de tartottak attól, hogy vajon a másik is így érzi?

Ez akkor még megkérdezhetetlen volt.

Így mindenféléről beszélgettek és örültek annak, hogy kitűnően megértik egymást.

Néha pedig hallgattak, nézték egymást, majd valamelyikük gyorsan belekezdett valamibe, nehogy megtörjön a bűvölet.

Aztán egy idő után már kezdték „érezni” a másikat, egyre biztosabban tudták, hogy az érzés közös. Nem kell tartani már az elválásnál attól, hogy nincs folytatás. Ez még felszabadultabbá tette őket, szép lassan egyre közelebb ültek egymáshoz és a srác az óráját is meg merte nézni. Fél tizenegy volt, közel négy órája üldögéltek a lépcsőn. Mégsem tűnt soknak.

Később már egymás mellett ültek, és lassan kifogytak a beszédből. De hallgatni is jó volt együtt, azután csókolózni is.

Még elválni is jó volt. Nagy nehezen szánták rá magukat, de mindkettőjükben ott üvöltött az öröm: majd holnap! És jó lesz lefeküdni gondolatban a másik arcával, és jó lesz felkelni tudva, hogy este ismét találkoznak.

Jó lesz, jó lesz, jó lesz.

Jó a lépcsőn ülni, nézni együtt az estét. Jó boldognak lenni, jó a másikra gondolni egész nap, jó újra találkozni, jó csókolózni és nagyon jó fiatalnak lenni.

 

46látogató,1mai