Torjay Attila : A Tang Hue-i légicsata

*

 

Mit tagadjuk, szegényparaszti családból származom, a kiskundorozsmai cselédsoron nőttem fel, jól emlékszem még a nyomorúságra, makkból sütött kenyérre, ürgekolbászra. Hízódisznónk olyan vékonyka volt, hogy a böllér hatodik szúrással sem tudta eltalálni, konyhakredencünkön átfújt a jéghideg téli szél.

Szegény édesapám vöröskatona volt ’19-ben, ezért állandó megaláztatás volt az élete, azután besorozták a Don-kanyar felé menő zászlóaljba. Ott hamarosan átszökött a szovjet erőkhöz és a Nyikorovgrád melletti csatában egymaga tartotta fel a támadó német csapatokat két géppuskával négy napon keresztül. Végül is legyűrte a túlerő, édesapámat kivégezték a fasiszták. Posztumusz jutalmul megkapta a kiváló lövész kitüntetést.

Én akkoriban már 16 éves voltam és ott ártottam a német fasisztáknak, ahol tudtam. U-szegessel kilőttem a tankok kerekeit és a felettünk elhúzó stukákat rohadt krumplival hajigáltam meg.

A felszabadulás után segítettem, amit tudtam anyámnak, arattam csépeltem, gabonát őröltem, de szívem az alakuló Néphadseghez húzott, jelentkeztem, repülős szerettem volna lenni, de túl fiatalnak találtak. Ezért magam láttam hozzá a tanuláshoz, szinte naponta fabrikáltam repülő szerkezeteket, amikkel a magtár tetejéről indultam és egyre távolabb merészkedtem velük. Nem telt bele három hónap és az egyik lábhajtásos masinámmal kereszteztem Rákosi elvtárs Moszkva felé tartó repülőjének útját, Rákosi elvtárs teljesen elhűlt, ahogy meglátott, teljes erőmből tekertem és odaérve tisztelegtem neki, illetve megráztam a mindig magamnál tartott sárgarézből készült ökör-kolompot.

— Ki ez a bátor kislegény? — kérdezte Rákosi elvtárs.

— Ez bizony nem más, mint a Gerendás Jancsi Kiskundorozsmáról — válaszolta Farkas Mihály elvtárs mosolyogva. Vörös repülő akar lenni, de bizony még kicsit fiatalka, bár szorgalmas és igyekvő.

Rákosi elvtárs széles mosollyal intett, én megbillegtettem üdvözlésül a gépem fenyőfából készült szárnyait és visszafordultam, hiszen anyám tökös rétest ígért ebédre és a sok tekeréstől már bizony elfáradtam kissé.

Nagy meglepetésemre két hét múlva levelet kaptam, amelyben Farkas elvtárs személyesen engedélyezte felvételemet a „Bondartyev Vörös Sas” repülős ezredhez.

Azonnal bevonultam és betanultam hamar, rövidesen újításokra is futotta, én találtam ki a háztetőről történő kézifékes indulást. Később kidolgoztam a hátrafelé történő repülés gyakorlatát. Ehhez visszafelé kellett beindítani a motort és bizony minden ügyességére szüksége volt a pilótának a navigáláshoz, bár az én gépemre két hatalmas visszapillantó tükröt szereltem. Ennek később nagyon jó hasznát vettem a harcokban, az ellenség egyszerűen megzavarodott, amikor hátra felé repültem, és úgy szedtem le őket kitűnő Degtyarjev géppuskámmal, mint az őszi legyeket.

A hátrafelé repülést még a Pálinkás Karcsi egy csepeli esztergályos cimbora is képes volt elsajátítani, sőt tovább is fejlesztette és ez lett a végzete. Ugyanis a géppuskát is átállította hátrafelé lövésre nem gondolva bele, hogy pont előtte ül.

Akkor már javában tombolt a Koreai háború és személyesen jelentkeztem Farkas Mihály elvtársnál, hogy én bizony segítenék a megtámadott koreai kommunista testvéreknek.

Farkas elvtárs azonnal felhívta Rákosi elvtársat, meghányták-vetették a dolgot, és úgy határoztak, hogy engem nem engedhetnek el, hiszen akkor mi lenne a magyar repüléssel?

Nem nyugodhattam bele abba, hogy amíg Koreában megtámadják és gyilkolják testvéreinket, én itthon tétlenkedem. Levelet hagytam Rákosi elvtársnak, beültem kitűnő a MIG 15-ös gépembe, és egyhuzamban repültem egészen az Észak Koreai főhadiszállásra.

Ott kitűnő örömmel fogadtak, hiszen nem álltak jól pilóták dolgában, Kim Ír Szen elvtárs azonnal fogadott, megköszönte önzetlen segíteni akarásom és már tankolták is a gépem, hiszen onnét 10 kilométerre tombolt a mindent eldöntő Tang Huei légiharc.

Feszített a tenni akarás, gépembe pattantam és azonnal 16.500 méterre húztam fel, onnét jól beláttam a csata helyszínét. Az ellenséget felülről támadtam, első rohammal nyolc amerikai és két USA gépet szedtem le, egyre pedig géppuskámmal az „Éljen és virágozzék a Koreai-Magyar barátság” feliratot lőttem.

A földön a koreai elvtársak tomboltak a lelkesedéstől.

— A János, a János — mutogattak felfelé PPS típusú géppisztolyaikkal.

Az imperialista repülők közben menekülésre fogták, de nem volt kegyelem. Négyesbe kapcsoltam és egyenként szedtem le őket és már csak egyetlen légierőd állt velem szemben, amikor elfogyott a lőszerem.

Mit tehettem volna? – rárepültem és jobb szárnyammal elfedtem a motorja légbeömlő nyílását, a gép köhögni kezdett és ekkor szárnyammal meglöktem kissé, kibillent az egyensúlyából és hanyatt-homlok menekült. Mint utóbb jelentették nagy nehezen kényszerleszállt egy répaföldön és a személyzet berohant az erdőbe. Úgy kellett őket egyenként összefogdosni.

Megszólalt a fedélzeti kommunikációs rendszer, Kim Ír Szen elvtárs volt a vonalban, köszönetet mondott és azon nyomban kinevezett vezető főpilótának a Koreai Néphadseregbe.

Közben én lepillantva a reptér melletti kiserdőben megláttam egy gyönyörű vörösgárdista lányt, SZKSZ puskájába a Xung Tri név volt vésve, ami magyarul „Vörös Kéknefelejcset” jelent.

Úgy számítottam ki a landolást, hogy mellette érjek földet, mosolyogva jött elém, kezében Mao Ce Tung elvtárs összes műveinek 46. kötetével, amely a kommunista repüléssel foglalkozik, ezt ajándékul nyújtotta, miközben szemérmesen húzódott a kézigránát kötege mögé.

Mit szépítsem? Ott helyben összeházasodtunk, nyolc gyerekünk született később, legbüszkébb az ifjabb Jánosra vagyok, aki a Koreai Repeszgránát Minisztériumban tölt be vezető funkciót.

Én magam a Koreai Taktikai Repülő Szövetség Antiimperialista Főosztályát vezettem évtizedekig, nyugdíjazásomig.

Ma már nem repülök, de kitűnő MIG gépemet hazahoztam, néha beülök és visszagondolok a régi szép napokra, nagyszerű motorjával hajtom a szecskavágót, illetve a lányom sokszor azzal szárítja a haját.

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila