Az alkony vakon tapogat
a málló falú világ felett,
lassan peregve földet ér…
Embrió-magányába kuporodik az éj.
Könnyáztatta falakon tagad a múlt,
réseire hangtalan ajkunk tapad,
sarokba görnyednek fájva,
az egykor elejtett szavak.
Síró csillagok gurulnak
égi zsoltárokat zengő hold mögé.
Fenn a magasban reszket a mélység…
Emlékeink dadogó ráncait
simítja a kattogó idő,
Pupilládból álomba zuhan a fény,
barna tükrén könnyekben lüktet az éj.
Szelíden átölel hangod…
tenyerembe suttogod nevem
álmod lepkekeringőt táncol velem.
Legutóbbi módosítás: 2007.12.04. @ 20:52 :: Szilágyi Hajni - Lumen
