Fitó Ica : Vendég az ünnepségen

*

 

 

Néhány napja megkönnyebbültek a vetések, mert a száraz hideg elől betakarózhattak puha hódunnával. Nem lesz már fekete karácsony, legalábbis itt a Kiskunságban nem.

       Mára már a kis alföldi városka utcáit úgy-ahogy megtisztogatták, biztonságos volt a járdák kövezete. 

       Reggelre a nagy varázsló kicsipkézte zúzmarával a fákat, olyan volt minden, mint egy mesebirodalom. Ráadásul a nap is kikíváncsiskodta magát a felhők mögül, éles fényében csillogott-villogott minden. Csodálatos volt. Ilyenkor az ember szinte újjászületik.

      Legalábbis ő úgy érzi. Mélyen beszívja a friss, tiszta levegőt minden lépésnél. Nem siet, van még elég ideje gyönyörködni a tündérvilágban.

      Milyen szép is az élet… milyen jó élni!

      Most először megy úgy az iskolai karácsony-ünnepségre, hogy meghívták. Vendég! Elmosolyodik. Vendég… Ő, aki egész életét ott töltötte a kicsi gyerekek között, aki számtalan ünnepséget csinált végig izgulva, sírva, nevetve kis tanítványaival. Mert hiába készített fel ő, hiába gyakorolták el ezerszer újra, meg újra, mikor elkészült a „csoda”, mikor az előadáson remekeltek a kis angyalkák, hópihék — vagy éppen a Melyiket a kilenc közül-t játszották el — és még számtalan darabot — soha nem bírta ki, hogy meghatódottságában ne sírja végig az ünnepséget.

       Mióta az eszét tudja, mindig tanító akart lenni. Szerette a munkáját, szerette a csillogó gyermekszemeket, az őszinte tekinteteket. Sokszor talán még a családja elé is helyezte őket. Ettől időnként lelkiismeret furdalást érzett, de gyorsan elhessegette. „Majd mindent bepótol, ha nyugdíjas lesz”- gondolta.

       Igen! Nyugdíjas, most már nyugdíjas… ízlelgeti a szót és újra elmosolyodik. Semmi rossz érzés nincs benne. Most is, milyen nyugodtan sétál, nem kell rohanni… rohant eleget reggelenként, és nem nagyon volt ideje szemügyre venni azt a csodát, ami most a szeme elé tárul.

       Ünnepségre hívták volt tanítványai. Kis küldöttség jött a házhoz, gyermekkézzel rajzolt-írt meghívócskát adtak át szeretettel. Hát hogyne menne, hisz tavaly még ő volt a második anyukájuk. Kicsit most is izgul értük, hogy minden sikerüljön, mintha részese lenne a produkciónak. Talán legbelül úgy is érzi, ő is tett azért, hogy jobbak – többek legyenek, fogékonyak az irodalomra, a művészetekre. Volt közöttük jó néhány remekül szavaló gyerek, aztán ott az a kislány, aki egy csoda! Az ő hangja úgy szól, hogy az angyalok is megirigyelhetnék. Kata, ha énekelt, neki mindig sírás szorongatta a torkát. Ebből a lánykából még lesz Valaki. Talán eddigi tanítványai közül ő a legtehetségesebb. Örömmel gondol arra, most is biztos hallhatja, új tanítója is felfedezte tehetségét.

       Már E-mailben megírták neki — mert sokszor kap kedves kis üzeneteket tőlük —, hogy a Hókirálynő c. darabot adják elő. Kollégáit ismerve most is remekelni fognak. Kicsit izgul értük, benne van még a zsigereiben az a semmihez nem hasonlítható drukk, ami megelőzi az előadást. Mennyi munka van benne, sok örömteli és keserű óra, mire kiforrja magát, elkészül a mű, ki lehet állni a közönség elé!

      „De hát én most vendég vagyok — mondogatja magában — akkor meg minek izzad a tenyerem?”

      Közben odaér a Sportcsarnokhoz, ahol — mint ilyenkor mindig — már az ajtóban fogadják a vendégeket. Csakhogy most ő a vendég, őt fogadják. Még ez olyan hihetetlen, ezt meg kell szokni. Nyugodtan leülhet a megtisztelő első sorba

      … ott látszólag jókedvűen cseveg a már régebb óta nyugdíjas kollégákkal.

      De a szeme ott van a színpadon, ahol — tudja! — lázas készülődés folyik… és megint izzad a tenyere. Mostmár határozottan izgul értük, mintha most is ott lenne köztük.

      Az előadás csodálatos! …És neki egész idő alatt szivárog a könny a szeméből.

      Nem tudja visszatartani. Büszkeséget érez, hogy ilyen ügyesek volt tanítványai, megelégedettséget, hogy megint megmutatták kollégái, mire képesek a negyedikesekkel. Meghatottságot, mikor a hópihécskéknek öltözött lánykák olyan gyönyörűen táncolnak, és alig tudja visszafogni a feltörő katarzis élmény miatt meginduló könnypatakot, amikor Kata hangja felcsendül, betölti a hatalmas csarnokot, szárnyal… egész föl a mennyekig, mert az ilyen hang csakis Isten ajándéka lehet!

      És érez még valamit. Valami egészen elképesztő nyugodtságot, megelégedettséget… és nagy-nagy hálát a sorsnak, hogy megadta neki a kegyet: egész életében azt csinálhatta, amit szeretett.

      Feltöltődve, eltelve a melegséggel, amit volt tanítványai varázsoltak a lelkébe indul haza.

      A zúzmarás táj tán még szebb, mint idejövet, a nap szinte simogat.

      Jól van ez így. Így kell lennie.

      Azt érzi megint, hogy csodálatos a világ és élni jó!

 

      Lelke felkészült az ünnepvárásra és bizalommal néz a remélhetőleg még sok év elé, amit szeretne nagyon tartalmasan eltölteni.

 

Legutóbb szerkesztette - Fitó Ica
Szerző Fitó Ica 190 Írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. Írogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/Bemutatkozom