Kovács-Cohner Róbert : Ima

 

 

Könyörgöm, Uram, adj erőt, hogy könyörögni tudjak –

hogy megértve – az értés az Éden óta mind felesleges,

könyörgöm, hogy imádkozni tudjak, s így bátor legyek,

kitárva szívem gyönyörű késeidnek – ember maradjak.

 

Csak érezni vélem, hogyan járjuk utunk

hajnaltól alkonyig, s alkonytól egy újabb hajnalig.

Bamba vigyorral naphosszat bámulunk

szemtükrökbe – múló magunk egy messzi holnapig.

Táncoljuk életünk, mintha fénylő minden volna

ez a leégő gyertyákkal világló bálterem,

s kacagunk, mintha majd mindig átkarolna

a most a szürkülve tovasikló perceken.

 

Adj erőt, mert általad vagyunk, de merünk

a magasba nézve vakon élni nélküled,

adj erőt, mert húnyt szemmel lebegünk,

némán, meg- megremegve, s a tetteket

szándékká festve ér minket majd a vihar,

mikor kővé lesz a kő, s ember emberbe mar,

könyörgöm uram, légy ágyunk, ha majd zuhanunk,

könyörgöm, hagyd, hogy majd rólad szóljon dalunk.

 

Adj erőt, hogy értsem, fekete gyászban

miért mindig csak magunk siratjuk,

majd feledve később esztelen nászban

az elkerülhetetlent pár nyárral miért halasztjuk,

adj erőt, ha majd a halálos ágyban

elveszett életünk hamis hangjait hallgatjuk,

és rádöbbenünk, hogy egyedül vagyunk,

és hogy csak őszig visszhangozhat dalunk.

Adj erőt, ha majd a gyengét, aszottat

magányba derengve nézzük át egy régi leplen,

megértsük, siratva egy fájó halottat,

hogy a végére egyedül maradunk. Egyedül, de ketten.

 

Könyörgöm, Uram, adj erőt, hogy értsem,

hogy egyedül marad mind, ki él,

s ha a kinti tölgyfáról lehull mind a levél,

holnapra majd rég gennyedző sebébe

hal a rég vérző, egyre sápadó világ,

s még dalolnak részegen fáradt orgiák,

mert nem tudják hinni, és nem hiszik tudni,

hogy ‘Sic Transit Gloria mundi’,

és magukba néznek, mert hangod félrehallják,

s jeges sziklákon bolyongva fakó lángjuk akarják,

mi fényednek kósza árnya csak, de ők őrzik

Prometheusként a talmi semmit, míg vérzik

kormos szívük, ahogy motyogják: Ismerd meg magad,

mert bennük visszhangzik már csak tűnő szavad,

és fényed tükrözve, ürességet kántálva

mutatják csillagnak maguk, hiába várva

hogy tudósként megfejtsék az igazat,

‘Keresd magadban Istent’ ennyi csak.

 

Könyörgöm, Uram, adj erőt, hogy megértsem:

hogy holnap talán majd meghal apám,

hogy halott fényképek leszünk egy szoba falán,

hogy holnapután meghal majd anyám,

és csak egy régi lehelet lebeg majd egy szoba ablakán,

és nemsokára meghalok én is, egyedül,

és elhullt dalunkról csak egy fáradt ősz hegedül.

 

Könyörgöm, Uram, segíts, ha félünk,

s érezni véljük az űrt, a jeges semmit,

őszülve, naivan még pár évig remélünk,

és hisszük még a ‘Lenni vagy nem lenni’-t:

vagyunk, s nem érthetjük, hogy egyszer elmúlunk,

s a haláltól írtózunk, s felejtjük – tabu,

s halhatatlanként élünk, s ebként porba hullunk,

azt hisszük bezárul, ha végre nyílik a kapu,

és ordítva görcsösen a paplant szorítva

nem értjük hogy velünk is ez lehet,

az utolsó éjjel kémlelve nézzük az eget

és utolsó erőnkkel az asztalt felborítva

üvöltjük hogy csak tréfa mi úgysem halhatunk

pedig itt az idő – most elszámolhatunk,

és magunkba nézünk, hogy mi az, ami marad,

amiért nyugodtan hunyhatnánk le szemünk,

mi az, ami az utolsó percben vigaszt adhat nekünk,

és páni félelemmel véljük: több hajnal nem hasad.

 

Könyörgöm, Uram, mutasd a világot

olyannak, réges-rég mint amilyen.

az élesen eliramló másodperceken

fogódzót keresünk, és Te napról-napra látod,

amint halványodó életünk mellett elrohanunk,

néha nevetünk másokon, s néha zokogunk,

néha érteni véljük az érthetetlent,

néha kérni merjük a kérlelhetetlent,

és míg önzőn sokszor ordítva szenvedünk,

gyáván halunk, de bátran élünk –

megtérni, meghalni félünk.

Könyörgöm uram, fogd meg a kezünk.

 

 

Kezed fonódjon a bűnösök kezébe,

legyen, ki ha belenéz a halál szemébe,

téged lát mögötte, meghalt anyákat, s apákat,

csendbe fulladt csodálatos liturgiákat,

adj erőt, hogy majd egyedül haljunk,

s bűneink hegyén egy árva keresztfán

tisztán, fehéren csak érted ragyogjunk,

hogy bűnösként is emberek maradjunk.

 

Könyörgöm, Uram, taníts minket hinni,

taníts keresztet a hegytetőre vinni,

taníts megérteni, hogy az idő kevés,

hogy egyre gyűl a hajszálrepedés

szemhéjunkon, s félünk felnézni,

de ha már nem nyithatjuk ki szemünk,

örökre a sötétségben rettegünk:

Könyörgöm Uram, taníts meg lenni,

Taníts meg hajolni, taníts meg szeretni,

mert

 

Egy a mosoly és a könny.

Egy gyűlölet és közöny.

Egy az élet, s egy a halál,

Egy a féreg és a madár,

Egy a fény, mi mindig áthat.

Egy a szárny és az alázat.

Egy az élet és a nincsen,

Egy a minden és az Isten,

Ámen.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2007.10.04. @ 19:21 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.