Zsákai Lilian : nyári séta a hátsókerti álomban

 

a cement, mint megunt béltartalom, zöttyent a poros földre. funkciótlanul hevert ott, míg meg nem kötött. a komposztáló vastag, zöldessárga pászmákban eregette fölötte a rothadás szagát. az ásó, mint gyorsított felvételen, berozsdásodott, a vasvilla fája megvetemedett, és mint a makacs sz?zleányok, görbülten feszült. megszokásból megfogtam a villa nyelét, rátámaszkodtam, mire az mélyebbre süppedt a langyos humuszban. a cementet kérdeztem, jól van-e. azt mondta fázik, és kicsit bizonytalan, de semmi több. erre betakartam. mikor a takaró – egy lyukakkal átsz?tt, ótvaros, kockás darab volt – ráborult, kicsit megnyugodott: fizikai határait érezvén, jobban tudta definiálni önmagát.

a vasvillából váratlanul szálkák furakodtak kezembe. vékonyak, gyengék, de féregszer? mozgásukkal feltartóztathatatlanul törtek utat testem középpontja felé. egy ideig még tartottam a villát, mint aki forró fémet érint, és pár másodpercig mozdulatlanná merevíti a sokk, majd eldobtam, kis sikkantással kísérve. a nyélnek némi kilengés után lecsillapodott feszültsége, és visszatért eredeti állapotába, immáron negyed grammal soványabban. Elmormoltam még néhány varázsigét, majd porral dörzsöltem tenyeremet. befogtam az orromat és uszodában évekig gyakorolt mozdulattal ugrottam fejest a komposztba.

odalent már vártak rám. el?re tudtam, hogy így lesz. bár évekkel korábban sokkal kevésbé bíztam volna benne, de most sikerült hinnem a csodában, és így megtörténhetett. odalent melengetett a leveg?tlenség; melengettek a kedves, becéz? szavak, amiknek az eredetét nem lehet pontosan ismerni, és soha senki nem is tudhatja meg.

az abszurd események ellenére otthonosan éreztem magam. odalent az ég más volt, sokkal több rózsás árnyalat nyalta körbe az ég kékjét. az itteni leveg? biztos máshogy töri a fényt – gondoltam – majd a megallapítás józan élén örvendezve vendéglátóim után siettem. tudtam, hogy sosem láthatom meg ?ket, olyan biztosan, mint azt, hogy láthatatlanságuk ellenére ott vannak.

a föld itt is köznapi volt és poros. sportcip?m, ahogy tapodta, elütött t?le, mint halott ember húsától a f?szer. már majdnem kétségbe estem, hogy hogy jutok majd vissza, mikor eszembe jutott a nyugati pályaudvar és beleör?dtem a látszólagos vesztes pozíciójába, szívem mélyén tudva, hogy én nyerem ezt a kört; észrevettem továbbá, hogy kard van az oldalamon. ezt olyannyira ironikusnak éreztem, hogy kihasználva az alkalmat egy kis vulgaritásra beugrottam egy kecskerágó-bokor mögé pisilni. már korábban is kellett, de csak nem akartam a kertben…

a kard bután d?lt a földre a mindennapi, unalmas aktus közben. rozsdás volt és hasznavehetetlen, mint az érvelésem. milyen jó, hogy itt nem kell magyarázkodni – gondoltam, majd némi késedelem-érzetet köptem le a bokor tövébe. az feljajdult, majd kimúlt, mint a már kékül? láng.

továbbhaladtam. megláttam a betakart cementhalom pontos mását, mellette a rozsdamarta ásóval és a makacs vasvillával, de immáron komposzt nélkül. kicsit haragudtam magamra, hogy miért is kell ezzel kínozzam magam, majd inkább a dallamra koncentráltam, távolról sz?r?dött fülembe – heged?szó egy korábbi versemb?l. örültem a régi hangulatnak, hálás nosztalgiát érzetem, majd üdvözöltem a mostra rétegz?d? id?síkot, és felszabadultságomban tarlót futottam mezítláb. a végére kifulladtan ért az alkony, ami közvetlenül a disznósütéssel egybekötött menyegz? után következett be. nem tudom kik házasodtak, mert csak a dolgok szagát éreztem, nem láttam és nem hallottam semmit. a talpam, miközben pihentettem, megduzzadt, bevörült és felhólyagosodott a tarlófutástól.

én voltam a násznagy. ez boldoggá és felel?ssé is tett egyben, hiszen ha egy ponton elhasad a kapcsolat, nekem kell majd ?ket szétválasztanom. az etikett iránti hirtelen fellobbanó gy?löletem energiával töltött el, majd engesztelésül rózsás orcákat mutattak nekem: az ártatlanságot. elgyöngített egy arccsont kecses íve, a rajta ragályként terjed? pírral – megszerettem, majd el is múlt. érdekes hobbi – gondoltam – majd glamúrfelejt? sétára indultam duzzadt lábaimon. mint a a metróvezet? lába, olyan ödémás volt a bokám is, lábam két ión oszlop, lassan dórrá alakulóban.

a leveg? lassan leh?lt, mire a jegenyefasor elejét elértem. jobb, mint a nyugati pályaudvar – gondoltam – majd leoldottam kardom, leheveredtem a még h?t sugárzó nyári földre, és hónapok óta el?ször békével szívemben elaludtam. hogy lehet egy álomban elaludni – gondoltam még elmosódottan, aztán már én is láthatatlan voltam – remeg? leveg?.

Legutóbbi módosítás: 2007.10.04. @ 20:39 :: Zsákai Lilian
Szerző Zsákai Lilian 40 Írás
Zsákai Lilian - hivatásos torzszülött