Gati Katalin : Irak poklában 3. rész

Embertelen sorsok

   

Az ébredés az el?z? naphoz hasonlóan békés volt. A nap még nem járt a fejünk fölött, amikor megint távolból érkez? autózajokra lettünk figyelmesek. Egyre közeledtek felénk.

    Ablakunkból figyeltük az érkez?ket. Világos, régi típusú, krémszín? platóskocsi és egy öreg megviselt állapotban lév? Ford állt be az udvarra. Fegyveresek szálltak ki bel?le. A Ford utasai magasabb rangú személyek lehettek, mert a fogadtatásuk nem személyesked?, hanem tisztelettudó és szívélyes volt. A mellettünk lev? szoba felé tessékelték ?ket. Az egyikük kezében kamera látszott. A másikéban egy nagyalakú összehajtogatott fekete vászon, mely kissé kinyílt és arab írás töredéke t?nt fel rajta Ã?§Ã?â??Ã?â??Ã?â?¡ Ã?£Ã?Æ?Ã?¨Ã?±

(Isten a legnagyobb).

    Nagy volt a sürgés-forgás, mászkálás a mellettünk lév? szobában. Mivel nem volt szigetelés a falakon jól hallható volt minden. Mögöttünk hirtelen kinyílt az ajtó, majd két fegyveres lépett be rajta. Megragadták Johnt és magukkal vitték. Rémülten néztünk össze. Valami rossz érzés kerített minket hatalmába. Nem szoktak így viselkedni. Miután bezárult az ajtó rögtön az ablakhoz ugrottunk. Amennyire ki lehetett látni, szemünkkel követtük Johnt. El?ször a mellettünk lev? szobába vitték, aztán egy másikba. Ott sok id?t töltött. Közben a falak mögül a Korán hallatszott.

– Imádkoznak – állapítottuk meg egyszerre. Aztán megjelent John. Haját rövidre vágták, arcát leborotválták. Ruháját lecserélték egy olyan narancssárga overálra, amilyent az amerikaiak adnak muszlim foglyaikra. Két kezét hátrakötötték, lábait láncra verték, annak a végével vezették. Felénk tartottak. John lehajtott fejjel, fegyelmezetten haladt sorsa felé. Nem tudtuk mi fog még következni, de nagyon féltünk. Egész lelkünkkel Johnnal voltunk.

    Miután befejezték az imát, egy monoton férfihang arabul felolvasott valamit. Közben John láncainak csörrenését véltük felismerni, amint térdre zuhan. Hangos ALLAH AKBAR hallatszott, feltör? vérg?zt?l megrészegült hangon, amit csend követett. Fehér leped?be csavart, nyakánál vérz? fejnélküli holtestet vittek a platóskocsihoz. Ketten emelték fel rá.

 Döbbenten néztük végig. Mindannyian értettük, hogy mi történt. Némán vettünk búcsút fogolytársunktól. Nem tudom meddig, csak ültünk magunk elé meredve…

 Szó nem tudta elhagyni ajkunkat. Nehéz volt feldolgozni az elmúlt eseményeket.

    Júlia hangja törte meg a nyomasztó csendet. Sírt, ?rjöngött… Szeme bedagadt a sírástól.

– Nem akarok meghalni! – kiabálta egyre. Teljesen kiborult. Oda léptem hozzá, és magamhoz szorítottam. Minden tagja reszketett. Id?be telt, míg megnyugodott. Másnap Enzot vitték el magukkal az egyik kocsival. Soha többé nem hallottunk fel?le.

     Teltek múltak a napok. Még mindig magunkon kívül voltunk társaink elvesztése miatt. Magányosan, némán sétálgattunk, üldögéltünk cellánkban. Aztán visszaérkezett az a krémszín? platóskocsi, mely elszállította John holtestét. Úgy állt ott büszkén és türelmesen, mintha áldozatra várna.

A következ? napok viszonylag békésen, eseménytelenül teltek, míg meg nem érkezett egy fegyveres férfi, aki írásos üzenetet hozott magával. Megint nagy lett a mozgolódás. Érezhet?en készül?dtek valamire. Ett?l mi is izgatottabbak lettünk. Megint Korán hallatszott a szomszédszobából. Mi is imádkozni kezdtünk. Mindenki a maga módján. Egyszercsak kicsapódott az ajtó és egy fegyveres megragadta Júlia karját, majd magával vitte a szomszédszobába. Júlia egész úton kiabálta:

– Nem akarok meghalni!

Megint egy monoton férfihang olvasott föl valamit, aztán Júlia kétségbeesett könyörg? hangja hallatszott.

– Nem akarok meghalni! Kérem szépen, engedjenek szabadon!

Közben csak sírt, sírt…

 Azok meg talán könyörületb?l nem húzták az id?t. Nagyerej? pisztoly durranása hallatszott. Júlia hangját, könnyeit magával vitte az örökkévalóságba.

Egy b?ne volt csak, hogy amerikainak született. Élete senkinek sem ért annyit, hogy megmentsék. Egyszer? áldozat volt csupán, akinek csak a családja érzi majd fájdalmasan hiányát.

Láttuk, amint fehérleped?be csavart, a fejénél vérz? holtestét két férfi emeli fel a platóskocsira, majd elhajtanak vele nem tudni hová.

     Már csak ketten maradtunk Chen meg én. Eddig a sz?knek t?n? helység tágas lett kett?nk számára. Egész éjjel nem jött álom a szemünkre. Júlia hangja ott csengett a fülembe. Nem tudtam szabadulni t?le. Lehet, hogy az én sorsom is hasonló lesz. Chen zokogására figyeltem fel.

Chen, aki eddig a leger?sebb volt köztünk, most sír! Három gyereke van…

 Számtalanszor próbálta elképzelni hogyan fognak feln?ni nélküle, ha ? meghal. Tudja, hogy a felesége nagyszer?, er?s asszony. Ez némiképp megnyugtatta, de nem tudta elfogadni a gondolatát sem annak, hogy soha többé nem ölelheti magához ?ket. Hagytam, hogy sírjon. Csak így könnyíthetett magán.

     A következ? napok nyugalomban teltek, mígnem újabb érkez?kre lettünk figyelmesek. A teherautó tele volt arab fegyveresekkel. Ketten közülük magukkal vonszoltak egy sebesült szövetséges katonát. Nem tudott járni, félig eszméletlen állapotban volt. Miután kinyílt az ajtó belökték rajta. Teste nagyot huppant a földön. Azonnal körülvettük. Áthelyeztük a szoba h?vösebb, árnyékosabb oldalára. Rettenetes állapotban volt. Mindkét lába törött. A jobb lábszárából a csont is kiállt. Még mindig er?teljesen vérzett. Próbáltunk keresni valamit, amivel elköthetnék a tátongó sebet, csillapítva a vérzését. Nem találtunk semmit. Aztán eszembe jutott valami. A blúzom alatt lehúztam a melltartómat. A széles rugalmas anyaga tökéletesen megfelelt a célnak. Lassan megitattuk. Láthatóan jólesett neki. Mivel nem volt olyan állapotban, hogy bármit is kérdezhettünk volna t?le, jobbnak láttuk, ha hagyjuk aludni. Nagyon ráfért.

         Ám mások nem így gondolták. Hirtelen újból kicsapódott az ajtó és elhurcolták. Átvitték a mellettünk lev? szobába. Megint felolvastak valamit arabul, aztán a katona fájdalmas üvöltéseit hallottuk csak. Többször ismétl?dött némi szünetek után. Rettenetes volt hallgatni. Füleimet er?teljesen betapasztottam mindkét kezemmel, mégis áthatoltak rajta a kínok keserves hangjai. Egyik faltól a másikig bóklásztam, helyemet nem találva. Kétségbeesve könyörögtem, hogy hagyják már abba.

Majd néma csend lett.

Eddig bírta a szerencsétlen. Körmeim nyomot hagytak a falban. Hátat fordítva annak, lassan csúsztam lefelé míg el nem értem a földet. Lekuporodtam.  Lábaimat szorosan magamhoz húzva szabadon engedtem a lelkemben dúló pokol angyalát.

– Hogyan tudnak Isten nevében és annak terhére gyilkolni? Isten hatalmas és igazságos! Nincs szüksége jobbágyokra, hogy helyette ítélkezzenek és rendelkezzenek! Nem Isten kívánja az áldozatok vérét, szenvedését!

Chen látta, amint a katona feldarabolt holtestét elszállították. Aztán leült mellém, magához húzva csitítgatni próbált.

 

Így ültünk kettesben szótlanul, bámultunk el?re a nagy semmibe. A nagy semmibe, mely szinte már eggyé vált velünk…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Gati Katalin