Bridget Felber : ELVÁGYDÁS 9.

 

Március 10.

Mellesleg…

 

Tegnap kés? este a fürd?szobai tükör el?tt álltam félmeztelenül, és úgy bámultam magam, mintha hosszú id? óta nem láttam volna a képmásom; hát, lehet, hogy a víz errefelé kicsit büdös, és fogmosásnál durván sós az íze, elnyomva még a mentol üdít? frissességét is, de az biztos, hogy a hajammal és a b?römmel csodát m?velt. Mintha nem is az én fejem lenne: száll és selymet fénylik a hajam, miközben lelóg a vállam alá – mintha jócskán meg is n?tt volna – és a b?röm is sokkal egészségesebb, szemmel láthatólag nem hiányzik neki az otthoni klóros, kemény víz; ez igen, ezt már szeretem…

Ha nem vesszük figyelembe az orrom hosszúságában vörösl?, leégett, szepl?s foltot, akkor meg kell, hogy állapítsam: az odakint kering? meleg szél csodás, karamell árnyalatúvá varázsolta az arcszínem, ami sokkal szebb, és természetesebb, mint az a narancsos borzalom, amit a szolárium képes okozni, a májfoltokról már nem is beszélve. Ha így folytatom, igéz?, mediterrán szépség leszek, mint azok a dús hajú n?k, akik a világ minden táján képesek megdobogtatni a férfiszíveket, és akik itt minden négyzetcentiméteren fellelhet?k – bár vélhet?leg azért remélem, hogy esetemben ritkább arcsz?rzettel és szerényebb méret? tomporral.

Ahogy álltam ott a tükör el?tt, egy hirtelen ötlett?l vezérelve ujjaim közé csíptem a mellbimbóimat, és emeltem rajtuk pontosan három és fél centit, majd hosszan nézegettem a végeredményt. Eközben a félig nyitott ajtón át a férjem dugta be a borzas fejét, jelentve, hogy a f?nök végre elaludt, majd meg sem lep?dött a látványon. Szerintem így hét év együttélés után már azon sem akadna ki, ha éjjelenként flitteres jelmezben és katonai surranóban japánul énekelném egy konzervdobozba a My way-t.

Szóval a melleim…

Nem mondom, hogy szomorú kutyafülként lógnak, az azért nem igaz, de az évek során és a szoptatás következtében a ropogós almák helyett ma már inkább csak érett körték – ha élhetek eme képzavarral.

„Mit szólnál, ha ilyen lenne, csak esetleg még egy kicsit nagyobb?" – tudakoltam t?le finoman egy sokat vitatott szilikon beültetés reményében, hátam mögött a förmedvény, spenótzöld csempével, amir?l e helyt már tettem ugyan említést, de amelyen még mindig nem tettem túl magam… 

„Miért, mit akarsz csinálni a mellbimbóidon? Hímezni? – vetette oda pökhendien – Vagy tányérokat szeretnél pörgetni rajta a cirkuszban? Ezzel az er?vel felragaszthatnád a homlokodra is…"

Igen, tudom, mindig ugyanezt mondja…

?ilyen. Ha például valami n?ismer?sér?l mesél, mindig hozzáteszi, hogy egyébként szörnyen lófej?, és tök dagadt – vagy ennek variációi, például, hogy tökfej és dagadt, mint egy ló – mintha folyton biztosítania kellene róla, hogy rajtam kívül nincs épkézláb n? ezen a bolygón, ami nagyon kedves t?le, csak közben olyan hülyének érzem magam, mint egy önmagát és a környezetét kiismerni képtelen, buta liba, akinek elég nyomni a krémet, ? meg csúszik rajta…

Eddig még soha nem sikerült eldöntenem, hogy vajon csak azért mond ilyeneket, mert nem akar megbántani, vagy tényleg így is gondolja?

„Mondd csak, mi ez a szilikon mánia?" – kérdezte egyszerre hirtelen feltámadt érdekl?déssel, miközben ráér?sen nekitámaszkodott az ajtófélfának – „Képes lennél egy idegen m?anyagpárnával a testedben élni?"

Két m?anyag párnával… – akartam hozzátenni, de aztán feladtam. Mit tudnak a férfiak a multimédiás reklámok ránk nehezed? nyomásáról – kivéve persze a Dove új koncepcióját, ami mindenképpen jó kezdeményezés – amikor sminkelés közben mellém állva még soha nem volt rest megjegyezni, hogy nem rossz a fejedre kenni ennyi szart?

Most hogyan magyarázzam meg neki, hogy az ? szájából elhangzott bókok kilencven százalékát akkor kaptam, amikor full-sminkben ücsörögtem mellette valami idegesít?en zajos buliban, ezenkívül köztudott tény, hogy mi n?k folyton figyeljük egymást, és bár vannak olyanok, akik látszólag nem vesznek fel rajtszámot, mégis, én még sosem láttam olyan embert, aki mindössze csak a fejemben található ezmegaz alapján ítélt volna meg, vagyis mondjuk ki: korunk asszonyaira mázsás súly nehezedik a körülöttük nyüzsg? világ elvárásai miatt, ahol mindenki a legjobb tudása szerint akar megfelelni, mert a mai n? igenis görcsösen, vagy kevésbé görcsösen, de szinte mindenhol MEG-AKAR-FELELNI.

Másrészr?l viszont ez a szilikon dolog egyszer? gyakorlati kérdés, vagyis, miért ne lehetne megint olyan mellem, mint húszéves koromban, ha az orvostudomány ma már csukott szemmel megoldja ezt a problémának sem nevezhet? dilemmát, amire a válasz egyszer? igen-nem alapon m?ködik, azaz: van-e pénzed megcsináltatni, vagy nincs? Hirtelen megértem a „m?n?nek" titulált lányok kényszeres magamutogatását, akik – miután egyformává plasztikáztatják magukat – mindenáron be akarják bizonyítani, hogy feszesen pattogó mellek, rózsás eperré feltöltött ajkak, vagy zsírleszívott testtájékok ide vagy oda, ?k attól még hús-vér emberek, akik egyszer?en csak éltek a korunk adta lehet?séggel, és valami igazán jóvá változtatták azt, amir?l Isten, és/vagy a genetika annak idején másképp gondolkodott.

„Tudod, ez pontosan az a helyzet, mint amikor eladtad a régi autód, hogy megvedd a Superb-et." – magyaráztam neki, mert kritikus helyzetekben a dönt? érv t?lem mindig pasinyelvre lefordítva hangzik el – „Emlékszel? Akkor sem volt baja a régi autódnak, nem azért cserélted le, mert nem m?ködött… Apád negyven éve hanyatt esett volna attól a technikától, amit te egy ELADÓ táblával egyszer?en eldobtál magadtól, csak mert jött egy jobb megoldás, nem igaz?" – faggattam, és igyekeztem nem kimondani azt a régóta bennem motoszkáló kérdést, hogy szerinte tényleg rendben lenne-e, ha mi n?k mindenáron megmaradnánk a magunk természetes állapotában? Vagyis tényleg ne járjunk fodrászhoz, és ne sz?rtelenítsünk, és valóban elhitte, amit mondtam neki a múltkor, konkrétan, hogy franciamanik?rrel a lábujjaimon születtem?

Ez hatott.

Láttam, hogy elgondolkodott, de aztán diadalmasan kibökte:

„De nekem az autócsere legalább nem fájt. Láttál te már egyáltalán ilyen m?tétet? Undorító, ahogy felvágják a húsod, hogy alágyömöszöljenek egy amolyan taknyos zselékupacot – amit?l majd természetellenesen merev lesz – éppen úgy, mint ahogy a nagyanyám tömte régen a libákat… " – dörmögte undorral, aztán folytatta. – „Ezenkívül szívem, ?szintén irigyellek a problémáid miatt… tudod, jelen pillanatban azon drukkolok, hogy legyen végre valami munkám, mert gyanítom, hogy az otthon maradottak legnagyobb része elégedetten dörzsölve a kezét azt várja, hogy sikertelenül hazakullogjunk…"

Ezen már nem tudtam vitatkozni. 

Nem is akartam.

Az ízlésesen gömböly?, tökéletes mellek elképzelései szappanbuborékként pattantak szét a fejemben. Megint.

Maradnak tehát a körték… gondoltam elszontyolodva, mert végül is ki mondja, hogy a körte nincs olyan finom, mint az alma? Ugye? De addigra már ott is állt mellettem szédít? közelségben, és nagyon helyes volt, mert olyan elfúló hangon mondta, hogy ezúttal tényleg el is hittem:

„Nem kell aggódnod… nagyon-nagyon szépek a melleid…" – aztán kiderült, hogy nem is olyan ronda az a spenótzöld csempe.

 

 

Március 12.

…és a dolgok mennek tovább

 

Néha borzasztóan sajnálom, hogy nem egy másik, természetesebb kultúrában n?ttem fel.

Sajnálom, hogy neveltetésem során elidegenítettek önmagamtól, és megpróbáltatták elhitetni velem, hogy mindaz, ami körülvesz – beleértve a saját testemet is – uralja az életem, mindemellett ki vagyok szolgáltatva valami szeszélyes természet? sorsnak, és mindannak a gyorsan perg?, megfoghatatlan pillanatnak, amit itt id?nek nevezünk.

Igen, nagyon sajnálom, hogy van, volt és vélhet?leg lesz olyan perc, amíg elhittem, hogy az elmúlás, mint egy vastag függöny végigköveti az életünket, hogy a legváratlanabb helyzetekben bezáruljon, halálra rémítve bennünket a ránk szakadó sötétségben.

Gy?lölöm, hogy látszólag nem tehetünk semmit sem ez ellen, és gy?lölöm, hogy ha erre gondolok, gy?lölködnöm kell, ahelyett, hogy hinnék valami csodálatos, nagyszabású teremtésben, amelyben ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik; mintegy vég nélküli, ?rült körforgásban…

Emlékszem, gyerekként tudtam a titkot.

Tudtam, hogy többek vagyunk egy átlag hatvan évet él?, sérülékeny testnél, ami visszataszítóan hirdeti az elmúlást amint megöregszünk, és tudtam, hogy az elmúlás sem egyéb, mint hazatérés… de mára csak az érzés maradt meg bennem, hogy mindezt egykor tudtam. Ezért én nem hiszek semmiben, hiszen a hit önmagában nem más, csak bizalom valami ismeretlenben.

Nem akarok hinni.

Célom a tudás, mert aki TUD, annak már felesleges hinnie.

Fogalmam sincs az id?pontról, hogy mikor fordult át bennem fagyos rémületté az egykori, magabiztos nyugalom. Talán, mikor anyámat kérdezgettem, hogy mi lesz bel?lünk, ha meghalunk, és ? csak ennyit mondott: „A mennyországot csak a buta embereknek találták ki. Ugye nem hiszed el ezt a csacsiságot? A temet?nél tovább még senki nem jutott…"

 

Ebben a célnélküli hitben éltem sokáig.

Ez a lehet?ségek egyik borzasztó szeletkéje, amit azóta sem tudok kiverni a fejemb?l, akárhány okos könyvet elolvasok.

Ez jut eszembe akkor, amikor önfeledten kellene megölelnem azt, akit szeretek.

Ez jut eszembe minden egyszer?, hétköznapi elváláskor.

Ez jut eszembe, ha ránézek a tükörbéli képmásomra.

Ez jut eszembe minden elkapott, múló pillanatban, amikor megnézem, mennyi az id?.

Ezért nem ringatom magam abban a hitben, hogy bármikor, bármeddig érezhetem a fontosak érintéseit…

Ehelyett gyakrabban ölelem meg azokat, akiket szeretek.

Gyakrabban csalok bíztató mosolyt az arcomra egy egyszer?, hétköznapi elváláskor.

Gyakrabban nézek önmagam szemébe, igaz fényt keresve benne és

gyakrabban nézek az órámra,

örökösen emlékeztetve magam, hogy most még érezhetem a fontosak érintéseit, és hogy ez milyen jó érzés, mekkora ajándék…

Tudják, egyvalamiben talán mégis hiszek. Titkon hiszek abban, hogy mindaz, amit gyerekként tudtam, nem múlt el visszavonhatatlanul.

Talán visszatér egyszer belém az a magabiztos nyugalom, hogy mindig, mindenhol otthon vagyunk, és hogy soha, semmit nem veszíthetünk el, mert a veszteségeink nem mások, csupán a dolgok fontosságának fokmér?i, amit ha egyszer felismerünk és tisztelni kezdünk, többé semmit el nem veszíthetünk…

Mert minden, ami a miénk, a miénk is marad örökre.

Szeretnék most valami igazán megnyugtatót és bíztatót írni, de csak ennyit tudok…

Gerincem mentén jeges kéz szorít, kezemben a telefon – kapocs a régi és az új világunk között – benne az üzenet:

Sajnos most mégsem jött össze, pedig biztos, hogy fiú lett volna… a kórházban vagyunk, majd telefonálunk, ha túl leszünk rajta, csak most még nagyon szar…"

 

Itt ülök Mallorcán, kétezer kilométerre…

…és tehetetlen vagyok.

Úgy érzem, hogy megszakad a szívem.

Az üzenet az Éviékt?l jött.

 

 

Március 25.

Cala d'Or, Marina d'or II. lakópark

 

Ez a lakás is borzasztó hideg.

Lassan kezdem azt gondolni, hogy nem is a házakkal van gond, hanem velem, ez például itt, amelyikben jelenleg élünk, egy mindent igényt kielégít?, márványfürd?szobás, két hatalmas hálóhelyiséges, klímával felszerelt ingatlan, amelyikben csak mászkálok pléddel a hátamon, mert hiába mutat huszonkét fokot a h?mér?, én nem hiszek neki. Lassan két hete lakunk itt, mert mindenképpen vissza akartunk jönni ide – tudják, ez a vámpír marta város – vagyis egészen konkrét okból: egyrészr?l, mert szerintem mindhárman beleszerettünk, másrészr?l, mert látszatra itt lesz a legtöbb nekünk való munkalehet?ség. Ezt a lakást most csak májusig adják ki – szezonban négyszer ennyit is elkérhetnek érte – ezért érkezéskor nem is voltam benne biztos, hogy kicsomagoljak-e, vagy sem.

Bár tényleg nagyon szép, az tény.

Óriási biznisz itt az ingatlankereskedelem, tudják ezt jól a befektet?k, és ki is használják a sziget adottságait, amelyre éves viszonylatban nem kevesebb, mint tízmillió ide utazó kíváncsi, ami a statisztikák szerint idén tíz százalékkal megugrik, szóval nem véletlen…

A Marina d'Or I-II-III. is egy sikerszéria a tulajdonosának, aki egy régi, lepukkant környéket vásárolt fel, romboltatott le és építtetett újjá egy ilyen luxus érzetet kelt?, legalább tíz úszómedencés, zöldell? pálmák övezte negyeddé, ami éppen olyan, mintha beköltöztünk volna egy csúszdaparkba. Van kertésze és gondnoka, és takarítói, és mosón?i, akik nem is tudják, hogy korán halnak, mert nem olvastak magyar szépirodalmat, de legalább összeszedik a szétszórt szemetet, amit úgy dobálnak a gondosan nyírt kaktuszok és pálmák tövébe az itt lakó emberek, mintha legalább nem ötvenmilliót adtak volna ki – forintban – egy hetven négyzetméteres lakásra.

Pár éve emlékszem, mekkora szenzáció volt, amikor az Olaszországba férjhez ment barátn?m és a férje nyolcvanmilliós házat vettek; hát ez európai viszonylatban nem is akkora nagy pénz – csak nekünk –  itt a szigeten egy szolidabb házat adnak ennyiért, viszont azt a barátn?met mindenképpen érdemes megemlíteni a legjobb mondásáért, amit kocsitolás közben lihegett az érdi emelked? aljához érve, amikor felmérve reménytelen helyzetünket csak ennyit mondott: „nem baj, mindig van merre…"

Igen, ez a mondás valóban bölcs, és jelent?ségét tekintve összeolvad anyám „olyan még soha nem volt, hogy ne lett volna sehogy" szintén vaskos mondanivalójú okosságával, amivel még egyszer sem tudtam mit kezdeni, de ez az én bajom.

Jelen pillanatban arra fordítom a legnagyobb figyelmet, hogy a munkakeresés hevében megfáradt férjemet id?nként kényeztessem, vagy éppen sírva ordítsam a fejébe, hogy hagyjuk ezt az egész ostoba sziget-projektet a csudába, és menjünk haza, ahol saját házunk, méltóságunk és biztos megélhetésünk van – mikor milyen hangulatban vagyok éppen.

Erre ? rendszerint visszaordít, hogy legfeljebb látogatóba akar hazamenni, mert itt minden megvan, amire szükségünk lehet, csak kicsit meg kell érte küzdeni, és hogy legyek már végre türelmesebb, a jó dolgokat nehezen adják, és hogy ha nem vettem volna észre, otthon semmi sem biztos, legfeljebb a rend?r.

Na, ezzel ilyenkor elvagyunk egy darabig.

Egyébként még nem említettem, hogy kicsit boszorkány vagyok: tudok varázsolni, meg értem a tarot kártyát, de ezt kérem, tartsák titokban – én is ott tarom – mert itt például sikeresen be feng shuiztam a pénz-gazdagság területet – a bejárattal szembeni bal fels? sarok – amit?l a férjemet egyszer csak felhívták egy nagyon el?kel? étteremb?l, ahol az interjú után megest rá is bízták az egész még el?kel?bb bár vezetését, mert tudják, igen megnyer? az én férjem, ha akar.

Ezzel csak egyetlen problémánk van: most költözhetünk vissza a sziget másik végére – ahonnan tulajdonképpen jöttünk – azaz, mégiscsak kár volt kicsomagolnom…

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Bridget Felber 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.