Pápay Aranka : sszefércelt sorsok – II./2.

 

 

 

2. El?készületek.

 

Közben úgy belejöttem a feszes, hivatalos levelezési stílusba is, hogy végs? esetben fordultunk csak némi segítségért.

Akkor már a drága Domi nénivel leveleztem én, azaz Domokos Gézáné intézetvezet?vel, akit csak kés?bb ismerhettem meg személyesen is, már az intézetben.

Leveleiben bíztatott, hogy segíteni fognak a tartásdíj csökkentése érdekében is, majd elmondják, mit kell a kérelemhez igazolnunk. – Biztosan volt már b?ven gyakorlata az anyagilag rosszul álló beutaltak felkarolásában.

                    Otthon a kertben:

 

A sok levelezésnek mégiscsak megszületett az els? eredménye, hisz kezünkben volt, a szinte hihetetlen behívólevél – a már új helyen -, a Marczibányi tér 3-ban lev? otthonba.

Vegyes érzelmeket váltott ki, mindnyájunkból más-más módon.

A hosszú várakozás elvette a siker örömét, vagy inkább a küszöbön lev? elszakadással való hirtelen szembesülés okozott bennünk ijedelmet. No, meg az els? gondolatunk a ki nem kötött, mégis kötelez?nek érzett úgynevezett stafírung volt, ami egy lánynak szükséges, ha kiindul a családi fészekb?l.

Természetesen, ruhatárra és mindennapi apróságokra gondoltunk, aminek a min?sége otthon nem volt fontos, de a f?városban élni, járni, és egyáltalán megjelenni nem ugyanaz, mint falun. Mi pedig szó szerint szegények voltunk. Ennek megfelel?en egy-két szebb, „ünnepl?" ruhám volt ugyan, de a többje csak otthon hordható, lemosott, alakított vagy javított. Ezeket nem vihettem, vagy csak részben.

A szeretet és összefogás szép példája, hogy minden panaszkodás vagy kérés nélkül, a rokonok, és Olgi barátn?m besegítésével összeállt egy elfogadható kelengye. Vili unokabátyám családja Ozorán élt, így ?k tudták jól, mib?l van hiány. A sógorn?m velem egykorú, Olgi pedig szomszéd volt és varrón?, tehát a kiegészített ruhatáram rendes, és ha szerény is, de a célnak megfelel? lett.

Mivel szabadid?m volt b?ven, sok estémet töltöttem Olginál.  

Azt a korszakot a szomszédoló tévé-nézés jellemezte, mi pedig jól meg is értettük egymást, – az akkor még ritkaság számba men? – Munkácsi TV m?sorát nézve is.

Szívesen látott, mert Tibi, a férje csak hétvégekre érkezett haza. Munkája az ország különböz? részeire szólította. (A folyómedrek kotrását végezték.) Mindent megbeszéltünk pletyka és nem pletyka szinten. A sok közösen eltöltött estén, a m?sorok és az olvasott könyveink megtárgyalásán kívül, a varrásban sokat tudtam neki segíteni. Tisztáztam, gombokat varrtam fel. (Barátságunk sok évtizede, a távolság ellenére máig kitart.)  

Akkor azt, amit a szüleimnek be nem vallottam volna, Olginak el tudtam panaszolni, hogy mennyire viszolygok az ismeretlen közösségt?l, amir?l annyit tudtam mindössze, hogy az egy intézet, ahol mozgássérültek élnek. Összezárva egy csoport, kötött életformára kényszerítve, egyéni önállóságot feladva. Eddig csak kórházban voltam együtt egy-egy sorstárssal, de ?k is családból jöttek, és – mint én – oda is távoztak a kezelések után.

Valami furcsa elképzelés gyötört, hogy az intézetben amolyan csodabogarakkal fogok – el?bb csak – összejönni, aztán én is hasonlóvá válni.  

            – Te vagy olyan er?s egyéniség, hogy ett?l nem tartok – szögezte le a barátn?m miközben a gépre hajolva fürgén dolgozott tovább.

Csendben öltögettem, és "nem lettem meggy?zve", ám a két szóból álló jelz? megragadt, és tovább dolgozott bennem.  

– "Igen. Én ellent fogok állni" – határoztam el dacosan, de ezt csak magamban.

Enyhén szólva nagykép? csacsiság volt, ma már tudom. Pláne, hogy azt se tudtam, minek is akarok én annyira ellenállni. Kis önz? világomból ki se láttam még.

Az egész készül?d? helyzet egy fenyeget? RÉM- ként tornyosult elém.

Volt még valami, amit konokul elhatároztam, ami azóta már kegyetlen butaságnak t?nik – önmagammal szemben.

Akkor úgy éreztem, nagyon kemény id?k várnak ott rám elhatároztam, hogy a karácsonyi szünid? el?tt, hazautazáshoz nem fogok eltávozást kérni. 

– "Csak az els? szünetben szabad hazajönnöm – gondoltam – mert képtelen lennék majd visszamenni. 

Addigra bele kell szoknom az új életformába, és meg kell keményednem hozzá" – gondoltam.

Nekem a biztonság-érzetemhez nagyon fontos a tudat, hogy a háttérben ott van a sz?kebb család és a nagy rokonság. Ezeket kapjuk. Vagy megmaradnak, vagy elveszítjük, vagy jók, vagy rosszak, nincs választásunk. De akiket megtalálunk, akik minket választanak, azok is nagyon fontos szerepet játszhatnak az életünkben.

Elöljáróban Zsuzsáról, gyermekkori barátn?mr?l pár szót le kell írnom.

Családjaink régi kapcsolatban voltak több oldalról is. Nem rokonsági, de lehet mondani, fontos, szoros kötelék: barátság volt, méghozzá össze-vissza fonódó, er?s szálakból.

Apáink szomszédokként n?ttek fel, együtt fürödtek a Sióban, játszottak a porban. Az még amolyan falusi, jó játszópajtásság volt. Aztán a szomszéd fiúk Pestre kerültek tanulni, majd családot is alapítani. Csak az anyjuk maradt Ozorán, még az unokái születése után is. Nála, a nagymamánál nyaralgató, pesti Zsuzsi az én barátn?m lett, talán egy életre.

Volt anyukámnak egy barátn?je, apunak pedig egy barátja, akik szintén egymásba szerettek, és ?k is összeházasodtak. 

A családi legenda szerint, mikor a baráti házaspárnál megszületett az els? baba – a kis Irmus -, a szüleim "mintát vettek róla" és kilenc hónap múlva születtem én.

És mi, a gyerekek vittük tovább a kapcsolatot. Délutánonként nálam, – mert én nem járkáltam el -, összejöttek a barátaim, köztük ?k is. A nagymamájánál nyaraló Zsuzsa a kicsi öccsével családtagként járt hozzánk, így nálunk ismerkedett össze Irmus testvérével, Janival aki kés?bb a férje lett.

Mikor az én öcsém dolgozni kezdett Pesten, Zsuzsáéknál lakott albérl?ként. A két család így is segített egymásnak. Jártam már náluk és barátn?mmel el?re örültünk annak, hogy majd többször vendégeskedhetek ott én is, miután az intézetbe kerültem.  

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/