Bárányi Ildikó : Keleteurópai megaláztatásaim, itt… és nem csak most – 18. Tétel

Zenés, TV-s sőt Toilettes turista busszal utazom a határon túlra. Hogy nekem semmi sem elég jó? A férjem is mindig mondta…*

 

 

 

Évezred eleji leltár, 18. — Tétel:  CSILLAGNÉZŐBEN A SENKI FÖLDJÉN

 

Mondhatnám úgy is, hogy végre! Saját otthon tartott útlevelemmel a táskában, az első külföldi kiruccanáson. Nem amúgy közönségesen, mint addig, vonattal vagy Trabanttal, hanem egy frissen alakult exotikus nevű utazási iroda által meghirdetett napi járattal. Civilizált, zenés, TV-s, sőt toilettes busszal. Délután három órakor indulás. Számítgatom, hogy vacsorára már Budapesten lehetek a lányomnál. Légfennebb egy kicsit későbben eszünk, ezért becsaptam a szatyorba egy kis uzsonnára valót s egy üveg Búziási borvizet.

Először csak azt találtam kissé furcsának, hogy mindenki annyi csomaggal utazott, hogy kényelmes ülésről szó sem lehetett. Aztán kiderült, hogy nem pontosan háromkor indulunk, hanem akkor, amikor a busz megtelik, és amikor egy bizonyos idegenvezető — Doamna X — is megérkezik a munkahelyéről, nélküle nem érdemes elindulni., mert ő az igazi. Ez már igen, végre szakszerű idegenvezetésben lesz részem. Ez a kis késés semmiség, végül is hoztam úti elemózsiát. Remélem a lányom, nem izgul majd.

Nem ragozom tovább. Valamikor fél ötkor már el is indultunk. A körülöttem folyó beszélgetésekből kiszűrtem, hogy összeszokott törzsutas személyek között vagyok, akik mind elégedettek voltak mindennel. Hát akkor biztosan nincs semmi hézag, csak én vagyok türelmetlen, hogy minél előbb láthassam a lányomat. Fél nyolckor már a határátkelőnél voltunk. Ott nyilván várni kellett, mert sok volt az utas és kevés a vámos. Éppen váltották a szolgálatot. Doamna X leszállt a buszból és hamarosan tájékozódott. Közölte velünk, hogy minden a legnagyobb rendben van. (Egyébként ezt én is így gondoltam, az útlevél a táskámban, az ennivaló a cekkerben s az a darabocska telemea túró és egy üveg itóka, amit a lányomnak ajándékba viszek igazán nem ok az aggodalomra.)

Még végig sem gondoltam az egészet, amikor doamna X gyűjteni kezdte a domnu Y vámosnak az előre kialkudott ajándékocskát… Ennek fejében nem kellett leszállni a buszból, ami mellesleg ennyi csomaggal nem is lett volna olyan egyszerű, csak az útleveleket vitték el ellenőrzésre és az alatt a potom másfél óra alatt, amíg visszahozták, mi kényelmesen nézhettük a kazettás krimi filmet a sofőrülés felett elhelyezett televízión. Akinek kedve volt izgulhatott is, hogy vajon elkapják-e a jó fiuk a drogcsempész rossz fiút a határon. Egyszer szóltak, hogy mehetünk Isten hírével. A drogcsempész sorsa örökre ismeretlen marad a számomra, mert közben felemelték a sorompót, begyújtották a motort és elzárták a TV-t. Mi pedig átléptük a határt.

Mentünk vagy huszonöt métert a senki földjén, amikor a túloldalon felgyűlt kocsisor utunkat állta. Megálltunk mi is és várakoztunk nagy lelki nyugalommal. Mármint az egész busz közönsége, az én kivételemmel. Alattam égett a föld. A lányomnak telefonáltam volt, hogy este érkezem. Az esti tíz óra igazán estét jelent, mi meg csak álldogáltunk a két határ között. Újra bekapcsolták a TV-t, ugyanazt a filmet, amit másfél óráig már néztünk, még egyszer, elölről. Kibámultam az ablakon. Szép tiszta, csillagos éjszaka volt. Keresgéltem a Göncölszekeret s a Fiastyúkot, nem sok sikerrel azon a kis négyzetnyi területen, amit az ablakkeret befogott, de a Tejutat megtaláltam s ez reménységgel töltött el, az útra kelést illetően, ha nem is Csillagösvényen, mint Csaba királyfi. Közben eszembe jutott, hogy igazából mi most nyerünk egy órát. A lányomnál még csak kilenc óra. Most már nálam is, átállítottam. Aztán újra tíz lett, sőt féltizenegy, mire doamna x újra leszállhatott tájékozódni. Újra közölte velünk, hogy minden a legnagyobb rendben van. Az van szolgálatban, akinek lennie kell. Újra elvégezte a soron következő gyűjtést az ajándékocskára. Úgy tíz perc múlva visszajött, mert kiderült, hogy itt közben tarifa-változás volt. Még adakoztunk egy sort a „közbiztonság” oltárán. Aztán újabb türelmes csillagnézés következett, útlevélbeszedéssel és kiosztással és magyar éjfélkor már át is léptük a második sorompót.

Na, de most biztosan száguldani fogunk, biztattam magam. És száguldottunk is. A legelső falu legelső kocsmájáig. Ott lecövekelt a sofőr egy szépen kivilágított parkolóhelyen. Bejelentette, hogy etetés, itatás, lábak kizsibbasztása és folyó ügyek intézése következik. Úgynevezett szabad program, másfél óra múlva indulás. Ekkor magyarázták el nekem a türelmes útitársak, hogy „nekünk”, mármint a határon túlról jött „turistáknak” nincs pénzünk éjszakai szállásra. Ezért úgy osztjuk be az utat, hogy reggel öt óra előtt ne érkezzünk be Budapestre. A célul kiválasztott piac ugyanis akkor nyitja ki a kapuit. Akkor lehet a cuccokkal behurcolkodni és a reggeli vásárkezdésig még szundítani úgy másfél órácskát. Száz kilométerrel arrább még tartunk egy melegedő pihenőt. Szerencsére volt egy nyilvános telefon, így éjjel egy óra előtt értesíteni tudtam a lányomat, hogy reggel előtt ne várjon:

— Ne félj szívem, nem történt semmi bajom, azon kívül, hogy onnan jövök ahonnan és úgy, ahogyan. Majd holnap elmagyarázom.

És ez csak a kezdet volt, a legelső út, nem is a legmegalázóbb.                                     

 

                                                                                                                        László B. Ildikó

 

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 0 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!