Szalay Sándor : Mesék az időrésből – Déa csínytevése

Déa nyelve lógott a rohanástól. Egy határozott ugrással átlendült a deszkakerítésen. Csak jobb karját használta, balját a mellény zsebére szorította. Nagyot toppantott, amikor földet ért, a talpai belesajdultak. Huh, nyögte. Felegyenesedett, és kikukkantott a kerítés mögül. A két megtermett férfiről szakadt a víz, de nem akarták feladni az üldözést. Poros öltönyeik már nem feketéllettek annyira zavaróan a ver?fényes napsütésben, de még mindig nagyon idegennek hatottak.

 

Egyre közelebb trappoltak.

 

Déa az ujjával egy kört írt le a levegőbe. Mindkét öltönyös megtorpant, behúzta a nyakát, zavartan pislogott körbe-körbe és fölfelé. Semmi sem történt. A kislány felkuncogott. Az üldözők tovább kocogtak a kerítés felé. Déa a cipőire nézett, majd megkérdezte tőlük, szófogadó cipők-e. Azután megkérte őket, hogy vigyék el az öregúrhoz, és elkezdett szaladni.

 

Az elől futó nagydarab alak, nem tudott lefékezni a kerítés előtt, vagy talán nem is akart, mindenesetre a mellkasával átszakította a vékony deszkákat. Azután megállt. Társa jókora forgács és törmelékfelhőben csatlakozott hozzá. Mindketten a térdükre támaszkodtak, úgy lihegtek. A kis haszontalan, mondta az első, kopasz izzadt fejének csillogását tompította a rárakódó por. Az bizony. Én azt hittem már kinőtt ezekből a dolgokból. Huh, a fenébe is. Úgy látszik mégsem. Na, kész vagy? Mehetünk? Jó, oké, rajta. Azzal tovább szaladtak.

 

Déa befordult a sarkon. Akkor meghallotta a hatalmas reccsenést a mellékutcából. Összerezzent, nyakát a vállai közé rántotta, és megállt. Bal kezét a mellényzsebén tartotta. Szemei hunyorogtak, de szája szélén csalafinta mosoly játszott. Lassan a sarok felé fordult.

 

A fulladozó, hangos jaj szavakat hallató öltönyösök sose értek az utca végére. Mindkettőjükről szakadt a víz, a nyakkendők kilazítva, hanyag röppenésben, az öltönyök homályos szürkén, a nyelvek a szájat nedvesítve közeledtek, csak hogy az utcácska újra megnyúljon, és végén a f?út forgalmának zajai még messzebb kerüljenek. Mindketten fejüket előrenyújtva próbálták átfúrni magukat a térgörbületen. Tudták, kivel állnak szemben, fel voltak készülve a trükkjeire, de nem minden trükkre van ellentrükk, ha meg nincs, akkor dolgozni kell piszkosul. Úgyhogy trappoltak tovább. A kopasz alak nézett fel először. A kislány a sarokról kukucskált. Az öltönyös még ilyen messziről is tökéletesen ki tudta venni rövid fekete hajának minden egyes tüskéjét, a szeme égszín kékjét, és b?re fehérsége úgy világított a nyári napsütésben, mint a világítótorony az éjszakában. És látta a mosolyt is. Az egész estés, családi mosolyt azon az aprócska arcon. Lehajtotta a fejét, és még több er?t adott bele, már majdnem mindenét, és a távolság csökkenni kezdett.

Nemsokára megvagy, kisasszony!, kiáltotta.

 

Déa nem hallotta a nagydarab szavait, mert mögötte veszettül dudáltak a főút dugójában senyvedő autók. Morcosan a beállt kereszteződés felé fordult, és ujját a szája elé emelte. Pszt! Csend lett. Halotti csend. Azután Déa a mellékutca felé fordult, és az autók ismét kajabálni kezdtek. Az el?l haladó, kopasz alak már csak néhány lépésnyire volt a kislánytól, de ahogy az felé fordult, újra egy helyben kezdett topogni. Déa hosszan integetett felé, úgy rázta az ujjait, hogy azt hitte, le fognak esni, azután sarkon fordult, és ismét szaladt, ahogy a lába bírta.

 

A kopasz kikanyarodott a sarkon, még látta, ahogy a kislány indiánszökdelésben elhaladt egy kukkolda el?tt, és majdnem egy oszlopnak ütközött, mert jobb kezével eltakarta a szemét. A másik öltönyös ebben a pillanatban esett ki a mellékutcából. Hasán csúszott a járda széléig, ahol megakadt egy kihelyezett postaládában.

Soha nem kapjuk el, mondta.

Mindig elkapjuk, válaszolt a társa.

Mert hagyni szokta, hogy elkapjuk, de mi van, ha egyszer nem fogja hagyni? Ha most nem hagyja?

Akkor jó nagy kulimászba keveredünk.

Bizony.

 

Déa széles mosollyal nézegette a tükörképét a könyvesbolt kirakatüvegében. Jobb kezével egy oldalt kiálló tincset hátrasimított. A tükörképe durcás arcot vágott, és visszasimította. Déa szemei elkerekedtek, mit képzelsz, ne hadonássz, vigyáznod kell az üvegcsére! A tükörkép engedelmesen a mellényzsebére csúsztatta a kezét. Na, azért! Azzal Déa belépett a könyvesboltba.

 

Az öregúr a pult mögött, egy karosszékben szundított. Egy nyitott könyv csúszott a térdére, biztosan ezt olvasta, miel?tt elaludt. Szemén a szemüveg arról árulkodott, hogy az álom hirtelen támadott, és nem kegyelmezett. Egy nyálfolt a galléron meg arról, hogy foglyokat se ejtett. Déa lábujjhegyen lopózott a pult mögé. Az öregúr békészen szuszogott. A kislány egész közel hajolt hozzá, úgy fürkészte az alvó alakot. Ahogy az öregúr fújtatott, ? is felvette a ritmust, és utánozta. Így fújták egymásra a leveg?t egy darabig, azután Déa az öreg füléhez hajolt, és egy dobhártyaszaggató Ébreszt?! kiáltással majdnem a szívbajt hozta rá. A könyvárus felpattant a székér?l, a mellkasát markolászta, majd hátrah?költ Déa apró alakjától.

 

Istenem, istenem, mi az, ki az, mi történt?

Csak én vagyok.

Csak, csak te. Majd a szívbajt hoztad rám!

Tudom.

Tudod?

Bocsánat. Hoztam ajándékot.

Azzal Déa jobb kezével a mellényzsebébe nyúlt, amit továbbra is védelmezett a ballal, és egy vékony fiolát húzott el? bel?le. Két tenyerében tartotta az öregúr felé.

A könyvárus közelebb lépett, és lehajolt, így az ajándékot tartó kezek pont a szeme magasságába kerültek.

Mi ez?

Tessék megkóstolni!

Érdekes a színe. Még sosem láttam ilyen színt. Mi a neve?

Még nem adtak neki nevet.

Gyanús ez nekem! Meg akarsz mérgezni, kislány?

Nem méreg. Tessék megkóstolni!

 

Az öltönyösök ebben a pillanatban rontottak a könyvesboltba. A nagydarab kopasz olyan gyorsan mozdult, hogy az öreg csak elmosódott foltnak látta, és kikapta a kislány tenyeréb?l a fiolát. A másik öltönyös felkapta Déát.

Szia, Rufus, mondta a kislány.

Szia, Déa, válaszolt az öltönyös.

Hazamegyünk, igaz?

Igen, apukád aggódik miattad.

Mindig aggódik.

 

Meg tudod magyarázni ezt nekem, Déa?

Csak játszottam, apu.

Csak játszottál? Majdnem odaadtad egy embernek az örök ifjúság szérumát!

Az a bácsi olyan öreg. Nagyon könnyen elfárad. Nehezen lélegzik, fájnak a csontjai. Csak segíteni akartam.

Azt nem is akarom tudni, hogyan szerezted.

Jobb is.

Étrsd meg! Még nem érettek meg rá.

Tudom.

Kicsim, ne pityeregj! Nem csináltál semmi rosszat. Nem b?n, hogy szereted az embereket. Én is kedvelem ?ket.

Apa!

Jó, rendben, akad közöttük olyan, akit kedvelek. Valamennyire. Egy kicsit. De nem is ez a lényeg. Nem szabad akkora hatalmat adnunk a kezükbe, mint az örök ifjúság! Nem tudnák, hogyan használják. Ha a termeszeknek megtanítanánk a t?zrakást, lángoló termeszvárak borítanák a szárazföldeket Nigériától Borneóig. Érted már?

Igen, apa.

Jó kislány. Most menj játszani, de ne csinálj semmi z?rt!

 

Déa figyelte, ahogy a papája, kezében az örök ifjúság szérumával kimegy a mellékhelyiségbe, majd hallotta, ahogy lehúzza a vécét.

 

Legutóbb szerkesztette - Szalay Sándor
Szerző Szalay Sándor 6 Írás
1978-ban születtem Budapesten. Voltam újságíró, karrierista, alkoholista, dolgoztam soron, voltam katona, protokolldroid és még egy-két dolog. Mindezek alatt végig csak írni akartam. Hol sikerült, hol nem. ÁÃ?rtam a piáról meg a szerelemről meg más sötét dolgokról, és valahogy rátaláltam egy időrésre, amelynek köszönhetően fele olyan gyorsan telik az én időm, mint másoké. Ezért lehet, hogy még mindig egy hülye kiskölyök lakik a fejemben. Meséket írok, hazudok, csúnyán beszélek, imádom az amerikai blogirodalom néhány művelőjét, szeretem a szabadszájú humort, a toleranciát kinevető alkotásokat, a félelmet és a reszketést, egy indián junkie vagyok, egy kopaszodó mikrofonfejű, egy hippikatona.