Pápay Aranka : Juditka, a pillangó, a Palacsintás király, meg az úthenger

 

Juditka keresztlányom ma már anyuka. De volt ő is aprócska, és mi tagadás, igen eleven kislány.

Akkoriban sok névvel ruházott fel: Ugrabugrálásai közepette hívott előbb Kerinek, majd Kerikének, Kerkúnak, Keanyának, de még Kerku asszonynak is.

 Az ötödik nyarából maradt meg emlékezetemben a legtöbb emlék. Valahogy mindent értelmezni akart, úgy négy-ötéves korában.

Egyszer beszaladt hozzám, a két kis tenyeréből formált csapdában egy vergődő pillangóval:

— Nézd Keri, mit fogtam! Kukucskálj csak be!                 

— Jaj, ne bántsuk szegényt, meg ne szorítsd, mert megsérül, ha letörlöd a hímporát! Gyere ki, engedjük szabadon repülni, remélem, tud még.

— Dehogyis bántom, de ha elengedem, nem látod meg, milyen szép a szárnya.

— Majd utána nézünk, ahogy kitárja és elszáll a fényben…

Amikor a pillangó elrepült, Juditka felém nyújtotta apró kezeit.

— Nézd, itt hagyta a hintőporát!

— Az nem hintőpor, hanem hímpor — tanítottam.

Elgondolkodva nézett rám, aztán döntött:

— Jó-jó, de annak semmi értelme!

 

*

Pikánsabb értelmezés is került sorra. Az esti lubickolás közben egyszercsak megszólalt:

— Te Keri. Szerinted igaz, hogy a nudlista strandon mindenki teljesen meztelen?

— Persze, hogy igaz. Ki mesélt erről neked?

— Háát, hallottam.

— Rosszul hallottad mégis, mert azt úgy mondják, hogy nudista és nem nudlista…

A szivacsot magasra emelve csurgatta a kipréselt vizet habos kis pocakjára.

— Ti mindig ki akartok engem javítani. Pedig a nudistának semmi értelme. Az igenis nudlista strand. — Hunyorított huncut arccal: — És ugye tudod, hogy miért?

*

Az epebántalmak — sajnos — a mi családunkban sem ritkák, és egy gyerek nyitott füllel járkál a felnőttek között…

Kint ültünk a szőlőlugas alatt terített, sokvendéges, hosszú, ünnepi asztal mellett. Valaki sóhajtva simogatta meg, a kissé túltöltött bendőjét.

— Rosszul vagy?

A kislány felkapta a fejét.

— Csak az epém…

— Vájjál, majd én jögtön hozom — ugrott is már és szaladt befelé. Csak néztünk egymásra.

Az előszoba közepén megtorpant a mi Juditunk.

— Ja, de nem tudom, hoj van!

— Mi?

— Hát a „Bijjagit.

 

*

Nagyon rossz evő volt a lányunk. Ritka étel az, amit örömmel tűntetett el. A húslevesből a csirke lábát szerette, mert az olyan érdekes.

Fogta az izületnél, kanálból végig csurgatta rá a levest.

— Ha nem hagyod abba, elveszem — szóltam rá.

— Eszem rögtön, de előbb megmosom a lábát. Nem látjátok, milyen retkes?

Máskor meg fintorogva:

— Ha azt mondanátok, hogy ez paradicsomleves, akkor megenném.

Ha pedig egyáltalán nem volt étvágya:

— Már nem kérem, mert eddig vagyok — mutatott az álla alá. — Ha tovább eszem, kilátszik!

*

Anyu, Juditka nagyija olyan palacsintát tudott sütni, hogy csak úgy remegett a tálon keresztbe rakott halom.

Legjobban a habos túrósat szerettük, illatos citromhéjjal ízesítve és sok-sok mazsolával. A szívünk szakadt meg, hogy ebből a csodából nem eszik a csacsi gyerek.

Négyen ültünk az asztal körül, Papa, Mama, én a Keri és a kis Judit. Előttünk a gőzölgő, illatos palacsintahegy. Egymás után tűntek el a rolók. A pici lány tányérja érintetlen, tiszta, ő alulról pislog konokul.

Egy kövér mazsolaszemet odacsempésztem a tányérjára. Nem nyúlt hozzá. Nézte, ránk sandított, ült tovább némán.

Mi ettünk.

Egyszercsak, váratlanul bekapta a kínálkozó szemet. Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Aztán a Mami tett oda egy mazsolát, amit rögtön eltűntetett az ízre rákapott kis betyár.

Egymás után raktuk a csemegét a kedvencünk elé, és tüntette is el őket rendesen. A Papa nem reagált.

Máskor, az ebéd végén, ugrott és rohant a gyerek, most csak ült, nézett szemrehányón az őt ezelőtt mindenben kényeztető nagyapjára.

Amikor a Papa is fel akart állni, csípőre tette a kis kezét, összehúzta a szemöldökét:

— És a tiedben Papi, nem volt bab?!!

*

Ám a palacsintát továbbra se akarta megenni. A televízióban azonban akkor láttuk a ˝Palacsintás király˝ c. mesefilmet, amelyben Kökényszemű Katica sütötte a rengeteg palacsintát.

Ült Juditka a készülék előtt, és nyelt nagyokat.

— De ez a palacsinta nem olyan, ezt én is megenném!

Na megállj! — gondolta otthon az apja. — Gyere, elviszlek valahová. — És a nemrég felfedezett, kirakat mögött sülő palacsintát árusító helyre vitte a leánykát.

A mi cinegénk meg volt fogva!

Odanyomta az orrát az üveghez:

— De finom lehet!

— Kérsz?

— Lehet?

És bent megevett három sanyarú árut, ami persze nyomába nem ért a Mami habkönnyű palacsintáinak…

*

A vidéki nyarak a teljes szabadságot jelentettek a keresztlányomnak.

A környék összes gyerekével játszhatott napestig. Az esti szórakozásunk a TV, neki a maci, nekünk az egyetlen program, és abban akkoriban ment a Robog az úthenger c. sorozat, aminek a címe azért keltette fel Juditkánk figyelmét, mert egy szép napon az utcánkat kezdték szilárd burkolattal ellátni. Az összes gyerek — élükön a mi lányunk —, csodálva bámulta a pöfögő monstrumot, amiről hamar kiderítették, hogy ez bizony az úthenger maga. De a közelébe nem mehettek.

Este könyörögni kezdett, hogy legalább a tévében hadd nézze meg, aztán tátott szájjal csodálta, minden neki fontosat jól az eszébe vésve. Józsi, a főszereplő a „rezeda szagú faluját” emlegette, hű az roppant izgalomba hozta… Jól kikérdezett bennünket, mi is az a rezeda!

Jött a hét vége, leálltak a munkák, eltűnt a gép. Ám az izgő-mozgó kedvencünk lelkendezve futott a kis barátaihoz:

— Gyertek, hamar, megtaláltam, most nem pöfög! Ott áll az utca elején! Biztos benne alszik a Józsi! — Rohant vele az egész társaság.

Este nekünk is elmesélte Juditka az egész szenzációt.

— Na, és mi történt?

— Hát én fel is másztam, megnéztem, de nem volt benne a Józsi. Mondtam a gyerekeknek, biztosan hazament a rezedaszagú falukájába.  

*

Sajnos a televízióhoz ragaszkodik minden gyerek, de nem is olyan nehéz meghittebb örömökhöz szoktatni az érzékeny csemetét.

Vidéken gyakran előfordult a hosszabb áramszünet.

Vacsorához készülődtünk, amikor hirtelen elhallgatott minden, TV, rádió, megállt a hűtő zümmögése.

Már alkonyodott, anyu leemelte a réz gyertyatartót a díszhelyéről, és gyertyát tett az asztal közepére. Lobogó lángja sejtelmessé tette a nap végét.

Amíg ettünk, a gyertyáról érdeklődött, majd a Papa meséjét hallgatva, tömte magába picinyünk a paradicsomot is, nem csak azt a semmi párizsit, amit azért mindig bele lehetett diktálni.

Az asztalt már rég leszedtük, de mindenkinek eszébe jutott még valami kis történet.

Juditka a gyertyafényben még árnyékosabb, gyönyörű pillák alól, hatalmas szemekkel kérte:

— Még-még, meséljetek még!

Ragyogó szemében lobogtak a lángocskák, mintha a lelke ujjongását tükrözték volna…

A rendes kerékvágásban folytatódó napok után egyszer a terítésben való sürgölődése közben könyörögve emelte ezeket a szemeket mamára:

— Mamiii! Mikor lesz még olyan — tudood — olyan ”gyertyás vacsora!!?”

 

*

Tíz éves kora előtt minden nyarat nálunk töltötte. Amíg aprócska volt, az esti fürdetés és a mese mindig a nap fénypontjának számított.

Közben megbeszéltük, mi történt egész nap, Weöres verseket tanultunk; “Harap utca három alatt megnyílott a kutyatár, síppal-dobbal megnyitotta Kutyafülű Aladár …”

A kutyafülű volt a kedvenc szó, aminek ütemére éppen olyan örömmel lehetett a vizet csapkodni; “kutya-tár, kutya-tár, kutya-fülű Ala-dár”, mint az én gyerekkori mondókám végén: “be-csuk-ta a ke-men-cét, jól el-ver-te Kis-ben-cét!”

A víz spriccelt, fröcsögött, elárasztotta a csempét meg engem és azon olyan jókat tudott kacagni!

Aztán a paplan alatt megint jöhetett Weöres Sándor, mert a “Bóbita, Bóbita álmos” volt már…

 

Hétfő esténként azonban én kézimunkakörbe jártam, ilyenkor — mint egy kegyet — nagymamira ruházta Juditka az esti szertartás celebrálását. A lecsutakolt csemetével bevonult nagyika a hálóba és körülbelül félóra múlva benézett rájuk papa.

Mesekönyvvel ölében, az alvó nagymama felett, a törökülésben virrasztó unokát találta.

— Pszt. A mami már alszik! — tette ujjacskáját a szája elé…

 

*

Nemrég itt járt nálam az egész család. Juditka nem engedett engem dolgozni, hát kisfiával múlattam az időt, aki lelkesen elmondta nekem a verseket, amelyekkel az iskolai szavalóversenyen győzött.

— Az osztályok-közöttin Szabó Lőrinc Országos eső c. versével is nagy volt a sikerem, de tudod Kerike, a kerületin még sokkal nagyobb! — húzta ki magát.

— Igen? Ott mit mondtál el?

— Azt nem az anyu választotta, hanem ÉN, a Gyűrűk Urából…— és szavalni kezdte:

— „… Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején…”   

Persze, tudom én… de az Országos eső-vel nyert sikerének mintha jobban örültem volna.

 

Ezalatt keresztlányom fürgén sürgött-forgott, gyönyörűen terített és megkérdezte:

— Ezekből a színes gyertyákból kettőt is meggyújthatok? Adjuk meg a „módját” Kerike! … Emlékszel még azokra a „gyertyás vacsorákra”? — és felragyogott a szeme.

— Ó, hogyne, nagyon jól emlékszem!

 

 

szerkesztette: Verő László – 2007. február 9., péntek, 23:08

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/