Juditka keresztlányom ma már anyuka. De volt ő is aprócska, és mi tagadás, igen eleven kislány.
Akkoriban sok névvel ruházott fel: Ugrabugrálásai közepette hívott előbb Kerinek, majd Kerikének, Kerkúnak, Keanyának, de még Kerku asszonynak is.
Az ötödik nyarából maradt meg emlékezetemben a legtöbb emlék. Valahogy mindent értelmezni akart, úgy négy-ötéves korában.
Egyszer beszaladt hozzám, a két kis tenyeréből formált csapdában egy vergődő pillangóval:
— Nézd Keri, mit fogtam! Kukucskálj csak be!
— Jaj, ne bántsuk szegényt, meg ne szorítsd, mert megsérül, ha letörlöd a hímporát! Gyere ki, engedjük szabadon repülni, remélem, tud még.
— Dehogyis bántom, de ha elengedem, nem látod meg, milyen szép a szárnya.
— Majd utána nézünk, ahogy kitárja és elszáll a fényben…
Amikor a pillangó elrepült, Juditka felém nyújtotta apró kezeit.
— Nézd, itt hagyta a hintőporát!
— Az nem hintőpor, hanem hímpor — tanítottam.
Elgondolkodva nézett rám, aztán döntött:
— Jó-jó, de annak semmi értelme!
*
Pikánsabb értelmezés is került sorra. Az esti lubickolás közben egyszercsak megszólalt:
— Te Keri. Szerinted igaz, hogy a nudlista strandon mindenki teljesen meztelen?
— Persze, hogy igaz. Ki mesélt erről neked?
— Háát, hallottam.
— Rosszul hallottad mégis, mert azt úgy mondják, hogy nudista és nem nudlista…
A szivacsot magasra emelve csurgatta a kipréselt vizet habos kis pocakjára.
— Ti mindig ki akartok engem javítani. Pedig a nudistának semmi értelme. Az igenis nudlista strand. — Hunyorított huncut arccal: — És ugye tudod, hogy miért?
*
Az epebántalmak — sajnos — a mi családunkban sem ritkák, és egy gyerek nyitott füllel járkál a felnőttek között…
Kint ültünk a szőlőlugas alatt terített, sokvendéges, hosszú, ünnepi asztal mellett. Valaki sóhajtva simogatta meg, a kissé túltöltött bendőjét.
— Rosszul vagy?
A kislány felkapta a fejét.
— Csak az epém…
— Vájjál, majd én jögtön hozom — ugrott is már és szaladt befelé. Csak néztünk egymásra.
Az előszoba közepén megtorpant a mi Juditunk.
— Ja, de nem tudom, hoj van!
— Mi?
— Hát a „Bijjagit.
*
Nagyon rossz evő volt a lányunk. Ritka étel az, amit örömmel tűntetett el. A húslevesből a csirke lábát szerette, mert az olyan érdekes.
Fogta az izületnél, kanálból végig csurgatta rá a levest.
— Ha nem hagyod abba, elveszem — szóltam rá.
— Eszem rögtön, de előbb megmosom a lábát. Nem látjátok, milyen retkes?
Máskor meg fintorogva:
— Ha azt mondanátok, hogy ez paradicsomleves, akkor megenném.
Ha pedig egyáltalán nem volt étvágya:
— Már nem kérem, mert eddig vagyok — mutatott az álla alá. — Ha tovább eszem, kilátszik!
*
Anyu, Juditka nagyija olyan palacsintát tudott sütni, hogy csak úgy remegett a tálon keresztbe rakott halom.
Legjobban a habos túrósat szerettük, illatos citromhéjjal ízesítve és sok-sok mazsolával. A szívünk szakadt meg, hogy ebből a csodából nem eszik a csacsi gyerek.
Négyen ültünk az asztal körül, Papa, Mama, én a Keri és a kis Judit. Előttünk a gőzölgő, illatos palacsintahegy. Egymás után tűntek el a rolók. A pici lány tányérja érintetlen, tiszta, ő alulról pislog konokul.
Egy kövér mazsolaszemet odacsempésztem a tányérjára. Nem nyúlt hozzá. Nézte, ránk sandított, ült tovább némán.
Mi ettünk.
Egyszercsak, váratlanul bekapta a kínálkozó szemet. Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Aztán a Mami tett oda egy mazsolát, amit rögtön eltűntetett az ízre rákapott kis betyár.
Egymás után raktuk a csemegét a kedvencünk elé, és tüntette is el őket rendesen. A Papa nem reagált.
Máskor, az ebéd végén, ugrott és rohant a gyerek, most csak ült, nézett szemrehányón az őt ezelőtt mindenben kényeztető nagyapjára.
Amikor a Papa is fel akart állni, csípőre tette a kis kezét, összehúzta a szemöldökét:
— És a tiedben Papi, nem volt bab?!!
*
Ám a palacsintát továbbra se akarta megenni. A televízióban azonban akkor láttuk a ˝Palacsintás király˝ c. mesefilmet, amelyben Kökényszemű Katica sütötte a rengeteg palacsintát.
Ült Juditka a készülék előtt, és nyelt nagyokat.
— De ez a palacsinta nem olyan, ezt én is megenném!
Na megállj! — gondolta otthon az apja. — Gyere, elviszlek valahová. — És a nemrég felfedezett, kirakat mögött sülő palacsintát árusító helyre vitte a leánykát.
A mi cinegénk meg volt fogva!
Odanyomta az orrát az üveghez:
— De finom lehet!
— Kérsz?
— Lehet?
És bent megevett három sanyarú árut, ami persze nyomába nem ért a Mami habkönnyű palacsintáinak…
*
A vidéki nyarak a teljes szabadságot jelentettek a keresztlányomnak.
A környék összes gyerekével játszhatott napestig. Az esti szórakozásunk a TV, neki a maci, nekünk az egyetlen program, és abban akkoriban ment a Robog az úthenger c. sorozat, aminek a címe azért keltette fel Juditkánk figyelmét, mert egy szép napon az utcánkat kezdték szilárd burkolattal ellátni. Az összes gyerek — élükön a mi lányunk —, csodálva bámulta a pöfögő monstrumot, amiről hamar kiderítették, hogy ez bizony az úthenger maga. De a közelébe nem mehettek.
Este könyörögni kezdett, hogy legalább a tévében hadd nézze meg, aztán tátott szájjal csodálta, minden neki fontosat jól az eszébe vésve. Józsi, a főszereplő a „rezeda szagú faluját” emlegette, hű az roppant izgalomba hozta… Jól kikérdezett bennünket, mi is az a rezeda!
Jött a hét vége, leálltak a munkák, eltűnt a gép. Ám az izgő-mozgó kedvencünk lelkendezve futott a kis barátaihoz:
— Gyertek, hamar, megtaláltam, most nem pöfög! Ott áll az utca elején! Biztos benne alszik a Józsi! — Rohant vele az egész társaság.
Este nekünk is elmesélte Juditka az egész szenzációt.
— Na, és mi történt?
— Hát én fel is másztam, megnéztem, de nem volt benne a Józsi. Mondtam a gyerekeknek, biztosan hazament a rezedaszagú falukájába.
*
Sajnos a televízióhoz ragaszkodik minden gyerek, de nem is olyan nehéz meghittebb örömökhöz szoktatni az érzékeny csemetét.
Vidéken gyakran előfordult a hosszabb áramszünet.
Vacsorához készülődtünk, amikor hirtelen elhallgatott minden, TV, rádió, megállt a hűtő zümmögése.
Már alkonyodott, anyu leemelte a réz gyertyatartót a díszhelyéről, és gyertyát tett az asztal közepére. Lobogó lángja sejtelmessé tette a nap végét.
Amíg ettünk, a gyertyáról érdeklődött, majd a Papa meséjét hallgatva, tömte magába picinyünk a paradicsomot is, nem csak azt a semmi párizsit, amit azért mindig bele lehetett diktálni.
Az asztalt már rég leszedtük, de mindenkinek eszébe jutott még valami kis történet.
Juditka a gyertyafényben még árnyékosabb, gyönyörű pillák alól, hatalmas szemekkel kérte:
— Még-még, meséljetek még!
Ragyogó szemében lobogtak a lángocskák, mintha a lelke ujjongását tükrözték volna…
A rendes kerékvágásban folytatódó napok után egyszer a terítésben való sürgölődése közben könyörögve emelte ezeket a szemeket mamára:
— Mamiii! Mikor lesz még olyan — tudood — olyan ”gyertyás vacsora!!?”
*
Tíz éves kora előtt minden nyarat nálunk töltötte. Amíg aprócska volt, az esti fürdetés és a mese mindig a nap fénypontjának számított.
Közben megbeszéltük, mi történt egész nap, Weöres verseket tanultunk; „Harap utca három alatt megnyílott a kutyatár, síppal-dobbal megnyitotta Kutyafülű Aladár …”
A kutyafülű volt a kedvenc szó, aminek ütemére éppen olyan örömmel lehetett a vizet csapkodni; „kutya-tár, kutya-tár, kutya-fülű Ala-dár”, mint az én gyerekkori mondókám végén: „be-csuk-ta a ke-men-cét, jól el-ver-te Kis-ben-cét!”
A víz spriccelt, fröcsögött, elárasztotta a csempét meg engem és azon olyan jókat tudott kacagni!
Aztán a paplan alatt megint jöhetett Weöres Sándor, mert a „Bóbita, Bóbita álmos” volt már…
Hétfő esténként azonban én kézimunkakörbe jártam, ilyenkor — mint egy kegyet — nagymamira ruházta Juditka az esti szertartás celebrálását. A lecsutakolt csemetével bevonult nagyika a hálóba és körülbelül félóra múlva benézett rájuk papa.
Mesekönyvvel ölében, az alvó nagymama felett, a törökülésben virrasztó unokát találta.
— Pszt. A mami már alszik! — tette ujjacskáját a szája elé…
*
Nemrég itt járt nálam az egész család. Juditka nem engedett engem dolgozni, hát kisfiával múlattam az időt, aki lelkesen elmondta nekem a verseket, amelyekkel az iskolai szavalóversenyen győzött.
— Az osztályok-közöttin Szabó Lőrinc Országos eső c. versével is nagy volt a sikerem, de tudod Kerike, a kerületin még sokkal nagyobb! — húzta ki magát.
— Igen? Ott mit mondtál el?
— Azt nem az anyu választotta, hanem ÉN, a Gyűrűk Urából…— és szavalni kezdte:
— „… Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején…”
Persze, tudom én… de az Országos eső-vel nyert sikerének mintha jobban örültem volna.
Ezalatt keresztlányom fürgén sürgött-forgott, gyönyörűen terített és megkérdezte:
— Ezekből a színes gyertyákból kettőt is meggyújthatok? Adjuk meg a „módját” Kerike! … Emlékszel még azokra a „gyertyás vacsorákra”? — és felragyogott a szeme.
— Ó, hogyne, nagyon jól emlékszem!
szerkesztette: Verő László – 2007. február 9., péntek, 23:08
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: Pápay Aranka
