ELVÁGYDÁS 4.

 

Február 2.

Ember tervez…

 

Miután hontalanok lettünk, az indulásig még néhány napot a mi kedves barátainknál töltöttük. Ez részükr?l elég merész vállalkozás volt, tekintve, hogy kis családunk kissé, hm, hogy úgy mondjam, nem túl egyszer?…

Erre szerintem elég hamar rájöttek, és csakis bosszúból tehették meg velünk, hogy hetekkel korábban legyártottak egy teljesen új gyereket, aki most úgy fog megszületni, hogy lehet, nem leszek még a környéken sem, ami nem szép dolog, ezért  a babavárás ténye felkerült az Amiért maradnánk cím? listánkra…

Persze, már akkor sejthettem volna, amikor az Évi – a szóban forgó áldott állapotban lév? barátn?m, akiknél éppen az ötödik gyermek jelezte érkezését nem tör?dve a ténnyel, hogy az el?z? házasságokból begy?jtöttek már 2-2 kisdedet, és aki mindemellett úgy néz ki, mint egy tizenhat éves kislány, fogadjunk, hogy ha cigit akarna venni, elkérnék a személyi igazolványát! – szóval egy hete felhívott, hogy úgy enne abból a spenótos-sajtos tésztámból, sok fokhagymával. Majd újra hívott másfél óra múlva, hogy biztos nekiálltam? Mert már nagyon rákészült… aztán megint hívott, hogy ne felejtsek el sok sajtot tenni bele, mert már borzasztóan éhes…

Nem is tudom, hogy nem gyanakodtam, f?leg azok után, hogy pontosan tudtam, utoljára az oviban ette meg a spenótot…

Gyanakodhattam volna, f?leg én, aki a legközelebbi barátaink szerint annyira terhes volt, mint még soha senki. Emlékszem arra a soha máskor nem érzett farkaséhségre, amit a kilenc hónap alatt produkáltam, és azt hiszem, az volt a mélypont, amikor a plázában makarónit ettem máglyarakással – egyszerre – miközben rettegett Karcsi barátom marhapörköltes tarhonyájával flörtöltem, aki ezt észrevéve lemondóan köhintett egyet, aztán diszkréten áttolta az egészet az én tálcámra…

Szóval a bejelentéssel egy id?ben foszlottak szerteszét az álmaink, miszerint a nyarat gondtalan sangriázással és féktelen kajaorgiákkal töltjük, mert nyárra már elég nagy lesz a pocak, és Mallorcán igen melegek a nyarak… (Persze kés?bb még reménykedem, hogy talán mégis elindulnak.)

A nagyobbik meglepetést azonban estére tartogatta az élet, amikor Fanni lányunkat kivéve a fürd?vízb?l, egy piros foltot vakargatott éppen a pociján, miközben a majdnem ötévesek türelmetlenségével nyafogott, hogy nagyon viszket…

 „Mi a fene csíphette meg?" – motyogtam maga elé, szemügyre véve a kis hólyagot, de aztán feljebb nézve ott volt még egy, és még egy…

Majd levert a víz, ahogy az Évi megszólalt mögöttem:

„Nem csípés ez szerintem… – hümmögött. – hanem bárányhiml?.

 

Február 4.

Az utolsó simítások

 

Hát, igen.

Amikor úgy hiszed, hogy végre kézbe vetted az életedet, mindig jön egy jól irányzott fricska az orrodra, nehogy már jól érezd magad…

Az elmúlt két nap a fejetlen kapkodásról szólt: orvosi váróterem, aztán a doki javaslata, hogy nem ajánlatos kismama mellett egy himl?s gyerek, így gyorsan gondolkodni kellett a megfelel? karanténról, ahová a majdnem ötévest izolálhatjuk, tekintve, hogy nekünk még millió dolgunk van az indulásig…

A legjobb hely persze mindig a maminál van, aki legalább így még egy pár napot az imádott kedvencével lehet, még ha aggasztóan sok is rajta a pötty, ami a gyerekorvos szerint nem ok a maradásra, csak vigyünk magunkkal elég lázcsillapítót…

Úgy gondolom, ekkor fejl?dhetett ki bennem az a finom gyomorideg, ami most is itt ül a hasamban, és folyamatosan figyelmeztet, hogy a dolgok olyanok, mint a vakító kék ég, amin egyetlen pillanat alatt megjelenhetnek a nehéz fellegek… vagy stílusosan a bárányfelh?k.

 

 

Február 5. hétf?

Végre elindulunk

 

Azt hiszem, ett?l féltem a legjobban, és nem is véletlenül.

Az éjszakát a szül?i házban töltöttük, és mindent pontosan így képzeltem el: az éles villanyfény szinte elvágja a hajnali, békés sötétséget, röviddel azután, hogy a telefon ébreszt?je kiverte az álmot a szemünkb?l.

Négyessel kezd?dik az órán a szám, abnormális id?pont mindenfajta emberi tevékenységhez; két napja ekkor mentünk haza a búcsú buliról az Éviékhez, most meg másszak ki a meleg ágyból, és költözzek családostól Mallorcára?

Na nem.

Aztán mégis meggy?zöm magam: na nehogy már átaludjam a Nagy Kalandot, meg aztán ha akarnám sem tehetném meg, mert a férjem borzasztó lelkes, mintha nem neki kellene átvezetnie a fél Európán…

Bár régóta feszeget a gyanú, hogy a drágámat volán mögött nemzették – igaz, erre még soha nem kérdeztem rá konkrétan az anyósomtól, ugyanis mindig valamelyik családi vacsora alkalmával jutott eszembe – mert furcsán szimbiózisban él minden négykerek?vel, és még soha nem hallottam t?le olyat, hogy unná a vezetést. Mindenesetre, ha legközelebb otthon járunk, megnézem, van-e arrafelé autósmozi.

És ha már az autóknál tartunk: a miénk ezen a korai órán a megrakottság olyan mértékét hivatott képviselni, hogy azon gondolkodtam, egyáltalán elindul-e, és ha igen, képes lesz-e megállni? Kis családunk legfontosabb, személyes tárgyai egy Skoda Superb minden négyzetcentiméterét kitöltve, és akkor még nem beszéltem a nehezen itthon hagyott, vagy elajándékozott holmikról…

De az anyósom hirtelen lefelé görbül? szája elterelte a figyelmem… igen. Ismerem ezt az érzést. Tudom, hogy hónapok óta szorong ett?l a pillanattól, amikor beszállunk a megrakott kocsiba. Az utolsó ölelések, puszik, ki tudja, meddig? Fanni persze álmos, így a legrosszabb formáját hozza: nem ad puszit és kijelenti, hogy indulni akar, mert nagyon fázik… még a Papát sem részesíti semmilyen különleges kegyben, pedig a Papának eddig ez járt; látszik, ? is ölelné, szorítaná még egy pillanatra…

Tudom, mit éreznek, egyrészt látom rajtuk, másrészt, mert a n?vérem Londonba ment férjhez tizenegy évvel ezel?tt; istenem, hányszor sírtam én is tehetetlen fájdalommal a reptéren, a kocsiban, otthon a zárt ajtók mögött?

Az els? kilométerek észrevétlen gyorsasággal fogynak alattunk.

Mire a hold halványodni kezd, mi már egy határmenti osztrák falucskán gurulunk keresztül.

Alig beszélünk, a gondolataink még valahol otthon járnak, csak az alvó kismanó hangos, kissé náthás horkantása töri meg néha a halk zenét, ami betölti az autó- és innent?l napokig az egyetlen otthonunk – leveg?jét.

Furcsa ez az utazás, miközben teljesen felesleges a „hogyan továbbra" gondolni. Az eddig kiszámítható, biztonságos jöv? hirtelen átalakult valami átláthatatlan, ragacsos masszává, ami éppúgy magában hordozza a termékeny táptalaj, mint az élettelen sziklahasadék ígéretét, ahová még a nap sem képes besütni.

Az egyetlen, legközelebbi biztos pont a francia Menton nev? városka ETAP hoteljének szobája, amit már otthon lefoglaltunk a neten, na és az egymásba vetett hitünk, ami egyel?re még csendben, de már ugrásra készen lapul bennünk…

Emlékszem, régen nagy dolognak számított, amikor a Kriszta barátn?mmel modellválogatás ürügyén bejártuk az országot, és egy nap átléptünk három-négy megyehatárt. Hát most pontosan négy országon utazunk át egy nap, ami újabb emlékeket hoz: rettegés a Csehszlovák határnál '81-ben, hogy ki ne szúrja a vámos a lábunkon a vadonat tornacip?t, és a tanszerekkel megrakott, b?rszagú iskolatáskát, amin Mickey egerek, és jó ég tudja, mi mindenek nem voltak, de borzasztó fontos volt nekem – akkor mentem els? osztályba.

Hát igen, mi még a régi rendszer hamisítatlan gyermekei vagyunk, akik akárhányszor is járnak idegenben, mindig remegnek a határnál, az igazoltatásnál. Szerencsére a határok nagy része már a múlté, az osztrák-olasz oldalon csak a talján nyelven írott táblák jelzik, hogy egy másik területre érkezett a vándor, azaz jelen esetben mi, a megrakott Skoda Superb-bel.

 

Ahogy változik körülöttünk a táj, úgy oldódunk mi is: lassan el?kerülnek az otthon illatú, csirkemelles szendvicsek, az anyósom gondoskodásának utolsó momentumai; én utálom a csomagolt kaját, jobb szeretem megvenni a benzinkutakon, a csomagolt kajának van valami furcsa üzenete, ami nekem túlságosan személyes, és meg sem tudom magyarázni.

Mindegy, a szendvics jó, még ha nagyon száraz is; ez jellemz? az anyósomra, aki mindig praktikussági oldalról fogja meg a dolgokat: tudom, hogy jelen esetben azért nem tett semmit a szendvicsbe, mert minden, ami nedves, rohad. F?leg, ha fóliába van csomagolva, amit megint nem szeretek, mert ha egy kicsit áll, akkor rögtön „osztálykirándulás van, buszban eszünk" íze lesz, mint annak a marhanyelves szendvicsnek, amit anyám csomagolt hatodikban…

A franc sem tudja, miért éppen nyelvet tett a kenyerek közé – anyámra néha rájöttek ilyen dolgok, gondolom, borzasztó el?kel? dolognak tartotta, hogy távollétében gyermeke nem egyszer? parizert eszik – vagy ha igen, minek mondta el, de amikor szétnyitottam a kenyérszeleteket, és benne egy a nyári naptól félig erjedt állati szájszerv vöröslött, hát én nyomban akkorát okádtam, hogy öröm volt nézni.

Talán innen az otthon készült szendvics iránt táplált ellenszenvem.

 

Délután

Megérkezés Mentonba

 

Hányszor, de hányszor elképzeltük már azt a pillanatot, amikor a ház el?tt beütjük a naviba a célpontot: Barcelona, kiköt?, és most itt vagyunk, több mint félúton Mentonban, 1200 kilométerre a házunktól.

Érdekes volt útközben figyelni az id?járást, ahogy egyre szelídül… Olaszországban már 12 fokot mutatott a h?mér?, és amikor felfedeztem, hogy az autópályákat elválasztó növények az általam imádott leánderek, hát majdnem sírva fakadtam…

Az els? pálmafák délen pedig szinte sokkos állapotba hoztak; szegény gyerekem azt hitte, hogy az anyja meg?rült, és így utólag én sem értem miért, de borzasztóan örültem a látványuknak… szenvedélyesen szeretem a pálmafákat. El is határoztam, hogy az els?t majd jól megölelgetem.

Hogy mennyi érzés keringett bennem azon az úton, lehetetlen leírni.

De az biztos, hogy bármit is gondoltam, mosolyogtam hozzá: a családomnak fontos, hogy ne essek szét, pedig esküszöm, hogy voltak pillanatok, amikor féltem. F?ként, ahogy egyre nagyobb távolság feszült köztünk, és az otthonunk között.

 

Mentonban a szállás olyan volt, amilyennek egy ETAP hotelnek lennie kell, de a kilátás a teraszról… hmm…

Szemben velünk – nem több, mint 50 méterre –  a kék és zöld színekben pompázó tenger, rajta a lágyan ringatózó vitorlások… balra a végtelenbe nyúló, pálmákkal szegélyezett aszfaltút, jobbra Monte Carlo mesebeli látképe…

Azt hiszem, Mentonban tudatosult bennem, hogy tényleg elutaztunk, nem mintha nem lettem volna még ilyen messze, s?t messzebb a hazámtól.

De ez az utazás most mindenféleképpen más.

 

A kés? délutáni nap már Monte Carloban sütött ránk.

Mivel Menton és Monte Carlo szinte összeépültek, természetes volt, hogy átgurulunk.

Monte Carlo-ban az átlagember az egyik ámulatból a másikba esik.

Egyszer?en nem lehet felfogni egyetlen nap alatt azt a mérhetetlen gazdagságot, amit ott megteremtettek. A teraszosan egymásra épült házak, az egymást ér? szállodák és éttermek h?vös eleganciája bárkit elvarázsol. A kiköt?ben házméret? yachtok százai: olyan gyönyör?ek és olyan tökéletes luxust sugároznak, hogy kedvem lenne rájuk köszönni; el sem tudom képzelni, milyen érzés lehet egy ilyen monstrumot birtokolni, vagyis hazudok… nagyon is el tudom képzelni.

Vannak az ismer?seim között otthon gazdag emberek, akik igazán gazdagok, már ami az anyagiakat illeti, de itt még ?k is kispályások lennének, és milyen érdekes, hogy sehol sem láttam izmaik mögött megbújó, pöffeszked?, kopaszra nyírt „nagymen?ket", akik nálunk a sikeresség alfáját és omegáját jelentik – persze utóbbit én sem gondoltam komolyan…

A pénz adta nyugalom és magabiztosság itt szinte beleivódott mindenbe: az utcák kínosan tiszta kövébe, a fény?z? parkok szök?kutjainak könnyedén elegáns játékába, a hoteleket körbeölel? vastag, vörös sz?nyegekbe… soha életemben nem láttam ennyi Ferrarit és Bentley-t elhúzni mellettünk az úton, és talán kispolgárinak t?nhet a lelkesedésem, de én hagytam magam elámítani…

Fannit azonban láthatólag egyáltalán nem hatotta meg a nagyvárosi forgatag: fején az infrás fülhallgatójával éppen Spongya Bob kalandjaiba mélyült el a hátsó ülésen… intésemre, hogy mesenézés helyett figyelje inkább a csodálatos épületeket, és érezze az utakat szegélyez? pálmák nagyvilági hangulatát, csak annyit mondott, hogy: „Anya! Azok csak fák hosszú levelekkel"…

Hát, bevallom, ennél a pontnál bevetettem minden anyai szigort és kíméletlenül kikapcsoltam a mesét, majd aggódva néztem a fancsali képét, ahogy alávetve magát a zsarnok szül?i önkénynek Monte Carloban kell nézel?dnie… szegény gyerek.

Ennél rosszabb sora soha az életben ne legyen.

 

Február 6. kedd

Félúton

 

A kora reggeli napsütés olyan régen érzett, intenzív er?vel tör át az ETAP hotel sötétít? függönyeinek résein, és vág az arcomba, hogy hirtelen azt sem tudom, hol vagyok…

Ez nálunk már nyári napsütésnek számít, ezért azonnal a napszemüvegemért nyúlok; nemrég estem át ugyanis egy lézeres látáskorrekción, aminek feltétele fél évig a teljes ultraviola sugárzás elleni védelem. Akaratlanul is egy régi dal jut eszembe a gyerekkoromból, kissé átköltve, amit majd egész nap dúdolgatok:

Messzir?l fénylik a Hotel Menton…"

Fanni és a férjem még egy kis ideig nyugodtan szuszognak, aztán ?ket is felébreszti a kiköt? sós illata… a férjem úgy örül a tengernek, mint egy kisgyerek; ? azon szerencsések közé tartozik, aki úgy n?tt fel, hogy minden évben tengerparton nyaralhatott, így meglehet?sen korrekt módon szocializálódott ahhoz, hogy jó apaként azonnal kézen fogva a kiskorút, bemutassa a francia partoknak.

Egyedül maradtam a hotelszobában, és ha már így alakult, hát megrohamoztam a fürd?szobát, hogy végre tökéletes magányban egy forró zuhannyal jobb koncentrációra bírjam az agyamat, felkészülve ezzel a maradék útszakasz, és úgy egyáltalán egy új élet izgalmaira.

Az ETAP hotelek amúgy közel sem a luxusról ismertek, de ez most egyáltalán nem zavar.

Persze nem mondom, hogy el?z? éjjel nem fert?tlenítettem le mindent a bekészített kis tisztasági csomagommal, és hogy kapásból hosszú habfürd?t vettem hanyatt fekve a kádban, de még ez a térdepel?s zuhany is jobban esett, mint egy gyomorszájon rúgás…

A falakon át aztán hirtelen furcsa hangokra lettem figyelmes, minek következtében azon kezdtem gondolkodni, hogy itt valakinek sürg?sen orvosra lenne szüksége: a szell?z?rendszeren át egy hölgy jajkiáltásai halálra rémítettek, majd halálosan zavarba hoztak, amikor rájöttem, hogy legkevésbé orvosra van szüksége…

Az egész olyan volt, mint egy rossz francia szexfilm kép nélkül; a n? két kiáltás között kiadott néhány utasítást, majd újra kezdte az egészet.

Ett?l hirtelen számolhatnékom támad, és megállapodok magammal sz?k két hétben; uramisten – gondolom magamban – ennyire nem foglalhattak le minket az utazás el?készületei…

A tükörb?l mégis egy boldog n? néz vissza rám, na, itt sincs semmi baj, gondolom tovább, f?leg, mert a pornópszichológia m?ködik, tehát nem romlottam el, csak másra figyeltünk, és különben is már nyílik az ajtó és rohan be a gyerek boldogan mutogatva a fényképez?gépet, amit telekattintgatott mindenféle csuda dologgal.

A férjem elkapja a pillantásom, amit talán nem is tud hová tenni, de azért tetszik neki, látom a szemén. Néha annyira pasi, ilyenkor mindent meg kell neki magyarázni, de ezt most elnézem neki az utazás miatt, hiszen végre az imádott tengere közelében lehet…

Mindent figyelembe véve szép nap virradt ránk.

 

Este 18 óra, Barcelona

Az els? para

 

Szinte az egész napot a francia autópályákon töltöttük, és annak ellenére, hogy a franciák néha kiábrándítóan nacionalisták tudnak lenni, én azt hiszem, mégis kedvelem ?ket.

Az utak meglep?en rendezettek és szerintem nagyon kultúráltan vezetnek; magyarként egészen meglep? élmény, amikor a bels? sávban lehet haladni, mert éppen nem kamion el?z kamiont, ugyanis azok szép, rendezett sorban haladnak a küls? sávban, mint a kiskacsák… Ugye milyen idilli kép?

A h?mér? már id?nként meghaladja a 16 C° -ot, és ahogy haladunk lefelé az Egyenlít? irányába, egyre nyilvánvalóbb a tavasz.

Ett?l hirtelen friss, ujjongó érzés kerít hatalmába: valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam hogy talán csak rossz helyre vitt a gólya, valójában született mediterrán emberke vagyok, aki októbert?l-májusig vacog, és most végre hazatart…

Fanni pöttyeinek is jót tesz a napsütés: az arcán szépen múlnak a himl? sebes nyomai, f?leg, mert az út nagy részét átalussza; ilyenkor mindig belém mar a kétségbeesés, hogy talán tényleg felel?tlenség volt vele elindulni, otthon kellene pihennie a kis szobájában…

Ez a szorongás aztán a katalán városig, Barcelonáig csak er?södik.

El?tte azonban még igazoltatnak a spanyol határnál, jó alaposan megbámulva a megrakott kocsit, miközben bennünk futkározik a jól begyakorolt ideg, amir?l fentebb már tettem említést.

Az id? is éppen Spanyolország határában romlik el, szomorú fellegeket sodorva a könnyelm? boldogságomra, amit a korai, potya tavasz okozott.

Egyébként is bosszúsak vagyunk az autópálya árak miatt; a 10, 20 eurósokat kíméletlenül nyelik el az egy-két száz kilométerenkénti sorompók automatái, és van bel?lük b?ven.

Mivel id?ben érkezünk – hiszen csak éjjel 11-kor indul a komp, és reggel 6-kor érkezik meg a szigetre – a férjem még egy kis csavargást is tervez Barcelonában.

Ezt valamiért nem tartom jó ötletnek.

Hirtelen fáradt és ny?gös leszek, és rám tör egy ismeretlen szorongás, ráadásul Fanni is nyafog valamiért, ami mérhetetlenül felbosszant… de nagyon jól tudom, hogy valami egészen más zavar, valami váratlanul rám tör? félelem a nagyváros ismeretlen rémségeit?l, ami bármikor kifoszthat, ha nem vagyok résen.

Az utolsóel?tti, otthon töltött nap a n?véremnél vacsoráztunk, aki a férjével szinkronban készített fel a gyerektolvaj spanyolokra, akikkel jobb vigyázni, mert akár benyúlnak az autóba is…

Ma már tudom, hogy a két napja tartó utazás, és az ismeretlen jöv? nyomása alatt az ember képes beleképzelni mindenféle szörny?séget a legegyszer?bb dolgokba is, de rólam tudni kell, hogy a gyerekkel kapcsolatban hajlamos vagyok mindent triplán túlbiztosítani.

Határozottan érzem, hogy nemhogy csavarogni nem akarok, de még az autóból kiszállni sem, mindemellett pedig nem is tetszik Barcelona: zsúfolt és állat módon vezetnek a spanyolok, és egészen biztosan látom, ahogy a sötét utcákból gonosz tekintetek figyelnek a csapatokba ver?dött huligánok fel?l – a férjem szerint csak jókedv? fiatalok, de én résen vagyok  – és a gyomrom csigaként tekereg a visszafojtott idegt?l, ami addig jó, amíg féken tartom, mert ha szabadjára engedem, akkor az kiszámíthatatlan lesz…

A férjem értetlenül áll a váratlan hangulatváltozásom el?tt, de nem er?lteti a városnézést.

Amúgy is még meg kell venni a hajójegyeket, amit biztonsági okokból nem foglaltunk le a Mahartnál; hátha nem érünk oda az indulásig, és akkor ugrott 300 euro, mivel ennyi a komp ára, és nem váltják vissza…

Inkább ezredszer is elmondja, hogy milyen áldott találmány ez az autós navigációs rendszer, mert szinte csont nélkül a kiköt?be visz, ahol a hajótársaság jókedv? portása odavigyorogja magát az autónkhoz egy nagy, rácsos kapun túl, majd a majorka szó hallatán határozottan nemet int a fejével, és csak mosolyog…

Aztán a kezével is mutatja, hogy innen semmiféle hajó nem indul Mallorcára, amit?l bennünk megfagy a vér, de aztán kiderül, hogy nem ez az utolsó kellemetlen meglepetés azon az estén.

49látogató,1mai

Szerző Bridget Felber 66 írás
Felber Brigitta Tímea.

5 Komment

Hagyj üzenetet