Fitó Ica : Semmirevaló lánka

*

 

 

Van a házunkban, a lépcsőházban egy hatalmas fehér falfelület, ami telis-de teli van régi családi képpel. Ide gyűjtöttem össze a felmenőimet… a szüleim fiatalon, anyukám gyönyörű hófehér esküvői ruhában… itt vannak a nagyszüleim… dédszüleim. Sokszor kézen fogom a már értelmesebb unokám valamelyikét, oda-vezetem, nézegetjük… és mesélek neki, de csak magam kedvére is többször elidőzöm közöttük. Vagy a nagy rohanásban egy futó pillantás, egy rájuk mosolygás is jókedvre derít. Mintha visszamosolyognának bátorít-va… csak így tovább kislányom! 

      Nagyapám, a huncut szemű, kackiás bajuszú nagyapám, még kacsint is hozzá, és szinte hallom, ahogy mondja:

      — Lánka, te megin nőtté!

      Mert mindig ezt mondogatta, ha találkoztunk. Bár, hogy miért látta így, a mai napig nem tudom, hiszen a százhatvanhárom centiméteres magasságom talán nem indokolja.

      Nagyapám jómódú parasztember volt. Erős fájú, jóképű… menyecskekedvelő hírében állt. Kislány koromban sokat hallottam a családot beszélgetni az „öreg” viselt dolgairól. Mindig vidám, szinte bohó, nagyvérű embernek ismerte mindenki a „fűrészes” Orcsik bácsit. Na, nem nomen est omen… igazából volt fűrészgépe, amivel járt a környékbeli szomszédokhoz felvágni a télire valót. A tanya még most is áll, ahol második asszonyával gazdálkodtak. Gyönyörű két jegenyefa tört égnek a bejáróban, messziről hirdetve, hogy nem valami szegény ember otthona ez.

       Én itt csak vendég voltam kislánykoromban. Nem úgy az unokahúgom, aki az új asszony kapcsán fél unokatestvérem volt, ő az egész nyarat kinn töltötte. Értett az mindenhez! Legeltette a két tehenet a réten, szaladt a libák után, etette a disznókat, s ha nagyapa beállt az udvarba a tehetős parasztoknak – akkor már meglevő — gumis kocsijával, két gyönyörű lovával, hát még a hámot is leügyeskedte Szellőről, meg Fecskéről. Én ezeknek a közelébe sem mertem menni.

      Gyönyörködtem a rét virágaiban… szedtem a búzamezőben az anyarozst (még ma is az orromban van az illata az érő gabonának) … naphosszat lestem a fecskéket az istállóban,  ahogyan etette fecskemama a fiókáit… csodáltam, ahogy a tehenek besandarítják a füvet izmos nyelvükkel… elnéztem nagy szemeiket, az estefelé már duzzadó tőgyüket… s hűvösödve tisztes távolból kísértem a menetet: elöl a tehenek, mögöttük Marika mezítláb egy vesszővel a kezében kurjongatva hajtotta be őket.

      Az istállóban várta már nagyanya kisszékkel a kezében, fejésre készülve. Az a habos, friss, meleg tej! Abból mindig inni kellett, mondták, ettől majd megjön a színem. Vékony, félénk, mindig szandálban járkáló kislány voltam. Nem tanyára való gyerek… hasznomat nem tudták venni. Ezért voltam „csak” falusi vendég.

       Nagyapám nem is volt megelégedve sem velem, sem a bátyámmal. Én az esti etetés helyett a szentjánosbogárkákban gyönyörködtem inkább, bátyám meg a harmonikát húzta volna naphosszat munka helyett. Reggelenként nem fűlt a fogunk az udvar közepén álló gémeskút melletti hatalmas vályúban mosakodni… esténként ugyanott. Úri gyerekeknek nevezett bennünket. Persze nem haragudott ránk, viccesen mondta, de nem nézte jó szemmel. Ha tehettük, kimentünk a tanya mögötti kiserdőbe. Sejtelmes világ volt ott! Én vittem a babáimat, a krumpliból készített állatkákat, és egy pokrócra leheveredve hallgattam a madárkák csicsergését. Már amikor nem a bátyám gombos harmonikájának a hangjára szenderedtem el. Merthogy azt is nagyon szerettem!

       „Lánka, Te már megint nőtté’!” — mondaná nagyapám, ahogy rám kacsint a falon lévő képről.

       Aztán… amikor tanítónő lettem, nagyapám nagyon boldog volt. Mondta is az egyik kolléganőmnek, akit megállított az utcán:

      — Jaj, úgy örülök, hogy az unokám tanító lett, mer’ olyan semmirevaló lány vót!

 

Legutóbb szerkesztette - Fitó Ica
Szerző Fitó Ica 190 Írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. Írogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/Bemutatkozom