Makkai Ádám : HATÁRON

 

Futásra kínzott lábainkban
görcsbe fagyott a pesti nimbusz –
öszeszorított sárga szánkból
fagyba lehelt a néma himnusz –

es?t?l cuppogó barázdák
sarába sírt a barna bakancs,
s jajunk dúlt rettegésbe zártak,
a pisszenések "csöndbe …! …hallgass!"

"Aztán most merre?" – Messzi fénypont
s egy erd?sor. …"Talán az ott …"
S tudtuk, a csempész vén vigéc volt,
ki a mocsárban ott hagyott.

El?ttünk fényszóró, mögöttünk
borzolt géppisztolykattogás:
"pont a kelepcéjükbe estünk!"
– susogta hidegen a sás.

Másodcsempészünk zord paraszt volt,
zsebében rum, vasvilla vállán,
hajszolva intett, intve hajszolt,
s ha szólt, hasaltunk, mint a villám.

Üvöltés: "Sztoj! Pasli magyarszkij!"
Lövések, berreg? motor.
S egy vidám tag: "Velünk nem szúrsz ki!"
– nyeglén cigarettát sodor.

Mindez a nádban. Hasmánt kúszunk.
pár méter a csatorna már:
tutaj van ott? Vagy át kell úsznunk?
S csak akkor jön még a határ.

Pár pillanat még: távolodnak …
Óvatosan: szabad az út !
S tutajhoz kötelet bogoznak,

ki mib?l épp, eszébe jut.

Nyakkend?, sál, derékszíj, kend?:
gubancol negyven szürke váz,
kuporgassunk riadt, esend?,
könnyezteti szemünk a láz.

Hirtelen egy dzsipp berregése
közeledik a híd fel?l,
és mindahányan észveszejtve
gurulunk át fejetlenül

át a töltésen, be a nádba.
Megáll a járm?, villanás,
s utána vad, dübörg?,  kába
puskapor szagú sorozás,

sikító hangok. Földbe vájunk.
Ordít az egyik: „Magyarok !
Szerencsétek van! Mi nem bántunk!
Gyertek ki, magyarok vagyunk!"

Feltartott kézzel sorban állunk,
magyar a hadnagy – bízhatunk.
Egymást löködi fáradt vállunk:
talán mégis csak átjutunk.

Mondjuk, hogy romba d?lt a házunk,
mondjuk, hogy meghalt Budapest,
de már hiába magyarázunk,
a hadnagy elvtárs nem ereszt.

Davajgitarjaval emígyen
oktatja honfitársait:
"Az ember dolgozzék és higgyen,
mert jó világ lesz újra itt …"

Ne féljünk semmit, enni adnak,
és ingyen visszavisznek majd –
életkedvet a méla hadnak:
"csak semmi forradalmi zajt!"

S mikor a hadnagy félrenézett,
odasúgta egy közlegény:
"A hadnagy elvtárs bedilizett …
Az utat megmutatom én …"

S futásra kínzott lábainkban
a görcsbe fonnyadt pesti nimbusz
oldódni kezdett e szavakra,
s kísérte gúnyos, néma himnusz.

Boston, l957. januar 11.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:43 :: Makkai Ádám
Szerző Makkai Ádám 6 Írás
www.atlantis-centaur.org