Azt kérdezte Bence, hogy van-e olyan orvosság, amitől valaki jókedvű lesz; meg olyan, amitől sír? Megdöbbentem. És megjátszottam, hogy ez vicces kérdés, persze, hogy van, kicsit megcsiklandoztam, kuncogott és vihogott. Na — mondtam – azt is tudod, mit kell tennem, hogy sírva fakadj?? Fogalma sem volt róla. Tehát még sose térdepeltették kukoricára, nem ismeri a nádpálcát – a fő fenyítése:ha nem leszel jó gyerek, a húgod bánja…? Mert hogy nagyon szereti pöttömnyi húgocskáját.
Nekem azonban szeget ütött… Ha egy kicsi fiú azon töpreng, hogy van-e orvosság, amitől sír, s olyan, amitől nevet – akkor mélyebben meg kell értenem a mesterséges vidámság és a művi, kemikáliás szomorkodás szerepét az életünkben. Egész biztos, hogy van már monográfia a vidámító növényi kivonatokról, és most nem a pálinkáról és a borról beszélek, holott végső fokon azok is növényi szerek. Még hozzá egyik-másik csodálatos, illatos, sok ízű, szép fényű, csábítóan kellemes. És én mégis a kábítószerekre gondolok, azok inkább idézik föl a vegyi képzetet, a műviséget, akkor is, ha galóca vagy kender származékok. És nem kell messze tőlük kutakodnom a depressziót, a könnyeinket fakasztó szerek után.
Már-már ott tartok, hogy addig volt jó, amíg sírva vigadtunk cigányzenére, furulyaszóra, s táncban, játékban, vetélkedve vidámodtunk. Vagyis amíg az élet természetes fejleményei kacagtattak meg ríkattak. Aztán meggondolom magam.
A fájdalom, a gyász, a búcsú szomorúsága ugyan nyilván mélyebb, emberibb volt minden vegyi búslakodásnál, s jobb volt valaki szellemességén nevetni, örömmel, de talán kevesebb ember hal meg fölháborító fiatalon, tán nem pusztít annyira a tüdővész – nagyapám harminckét évesen adta fel, amikor fia, az én apám tizenkét éves volt: ma talán megmentenék, és élne még ötven évet… No de biztos, hogy jobb lenne neki? Édesapám nyolc évvel apja halála után önként jelentkezett a frontra, az első világháborúba. Apját, aki akkor még csak negyven éves lett volna, kivitték volna a harctérre. Jobb lett volna?
Egyáltalán: ha nem a szeretteinkre gondolunk, jobb a hosszú élet a rövidnélő
Milyen szamárságokon képes komolyan eltűnődni az ember. Miközben titkon azt reméli, hogy Fejtő Ferenc, Faludy György, Anavi Ádám és a többiek életkoráig eszébe se jut a temető. S ha igen, hát arra gondol, hogy azt se bánná, ha orvossággal kapná a hosszabb életet.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:14 :: Bodor Pál (Diurnus)
