Rozmaring Péter : ÖLNI KELL!

Mi jut eszünkbe az ölésről? Gyilkosság, hú, nem szabad, tiltja a törvény, a vallás és az erkölcs is. Gondolkodunk ennél tovább? Szerintem nem. Aki még is öl, az nem gondolkodik, az cselekszik. A gyilkosok többsége inkább ösztönös, mint sem átgondolt cselekvő. A gondolkodók ritkán ölnek. Miért? Mert eszükbe jut a sok tiltás, a sok prédikáció, talán az is, hogy még az állatok sem ölik meg fajtársaikat, csak az ember. Pedig ez nem is igaz. A medvék megölik a más hímek bocsait, és a csim-pánzok akár csapaton belül is kicsinálják a másikat. A fű, fa, virág elveszi a másik életterét, és ha nem is közvetlenül, de megöli, kiirtja a másikat, ha teheti. Ezt honnan szedem? Elárulom, a National Geographic Channelről. Legalább is a flórára és faunára vonatkozó részt. Miért érdekes ez? Hát csak azért, mert talán mindenki életében előfordul az a kijelentés, vagy gondolat, hogy meg kellene ölni a másikat. Azt a másikat, aki elvette a pénzemet, az egészségemet, az állásomat, a családomat, vagy a szeretőmet. Ne tiltakozzon senki! Talán van egy-két szerencsés, akinek az életét valaki még nem szabta ketté, de állítom, hogy aki már egyszer is járt komolyan porul, annak megfordult a fejében, hogy kiirtja azt a másikat.
Most elkezdtél gondolkozni, ugye? Visszagondolsz, hogy milyen emlékeid vannak erről, és láss csodát, megjósolom, hogy milyen válaszok adódnak.
Ááááh! Én nem! Soha nem gondoltam még ölésre.
Bééé: Ááááh! Én, azt nem gondoltam komolyan.
Aki soha nem gondolt rá, az talán annyira vaskalapos, hogy még az ösztöneit is alárendeli az akaratának, persze ezért minden tiszteletem az övék, aki pedig nem gondolta komolyan, attól meg-kérdeném, hogy miért.
Miért?
Nekem van egy válaszom.
Azért, mert ha csak úgy lehetne ölni, akkor minket is megölhetnének.
Pici szünet¦¦¦¦¦¦¦gondolj bele¦¦¦¦..Te nem félsz a haláltól?¦¦¦¦¦¦..
¦¦¦..Na ugye!
Bingóóóó! Senki nem akar vérzivataros életet élni, hiszen¦., hiszen tudjuk, hogy mi is vétkezünk, gyilkos indulatokat mi is kiválthatunk másokból.
Igen? Jaj, hát persze, hogy nem!
Na jó, valld be! Egyszer, legalább egyszer te is vétkeztél annyira egy másikkal szemben, amiért nagyon haragudhatott rád.
Nem? Ja, még csak 18 vagy? Akkor majd eljön ez is, ha akarod, ha nem. Nem jön elő Mert te olyan barátságos és emberszerető vagy? De eljön! Nem kívánom, de eljön, egyszerűen majd úgy hozza a sors, és kész. Lehet, hogy majd nem is tudsz róla, lehet, hogy megbánod, de vétkezni fogsz, vétkezned kell a másik ellen, mert különben nem lesz barátod, barátnőd, párod, vagy állásod. Vagy, még azt is szeretned kell, aki mindent elvett tőled.
â?? Mindent nem lehet elvenni senkitől â?? mondta Viki, és nem hallgatott tovább.
Megbántam már, hogy ezzel traktáltam, hiszen beszélgethettünk volna, vagy ha monológra vágytam amúgy is, akkor dicsérhettem volna szépségét, hajának hullámait, b?rének gyógyító hatását, amit testemnek ad, ha hozzám ér.
Viki nem volt egyszerű lány. Már nem 18 volt, egy hónapja múlt 20, csak ezért fiatalítottam a beszédemben, hogy kihozzam a sodrából. Nem sikerült. Pedig ? már 12 évesen összeveszett a szüleivel, 16 volt, amikor elköltözött otthonról, és úgy élt, ahogy jónak tartotta. Akaratos volt és rettentően öntudatos. Egy partin ismerkedtük meg, és mily meglepő, én kellettem neki, akit nem érdekelt ez a nagy hév, és megmondta neki, hogy mit tegyen.
â?? Ma este nálam alszol! â?? mondtam neki a harmadik mondat után, és akkor kinevetett, de a végén még is eljött.
Nem történt semmi, mert így akartam. Tette, amit kértem, és mosolygott a lelkünk. Másnap reggeliztünk, elmentünk a dolgunkra, de este visszajött, ahogy kértem. A nyakamba ugrott és megcsókolt, mintha friss házasok lennénk.
â?? Hoztam vacsorát! â?? mondta, és várakozón nézett rám, mintha épp most változott volna csúf boszorkából hercegkisasszonnyá.
â?? Köszi, drágám, már nagyon éhes voltam! â?? mondtam felvéve a fonalat, és minden porcikám örült, mert a lány már is annyira tetszett, pedig még alig ismertem.
Szépen megterített, amint leültem, kirakta az ételt és úgy nézett engem evés közben, hogy talán nem is tudta, hogy mit eszik. Engem evett, azt nézte, ahogy én eszem, engem akart, azt éreztem minden falatban, hogy szeret.
Szeress! Kérlek, szeress! Tényleg szeress, ne csak fellángolás legyen, amit érzel! Ezt kívántam.
Most talán nekieshetnék, szépen, vagy durván, testünket belemeríthetnénk egymásba lázas lihegéssel, de visszatartott valami. Érlelni akartam a vágyat, hogy majd még jobban égessen. De az is lehet, hogy csak féltem. Féltem, hogy hamarabb fog ez a lány fájdalmat okozni nekem, mint hinném. Vágytam szertelen mozdulataira, vágytam arra, hogy vágyjon rám, meg akartam szelídíteni, magamhoz akartam édesgetni, de végleg. Végleg, hogy teljesen az enyém legyen, annyira, hogy ne keljen félnem attól, hogy elhagy, vagy bánt.
â?? Vigyél el valahova! â?? mondtam szinte parancsolóan, miközben megtöröltem a szám.
â?? Én? â?? lepődött meg.
â?? Igen, te! Tudom, a férfi szokta elcipelni a nőket ide-oda, de szeretném, hogy jól érezd magad. Vigyél oda, ahol neked jó! ltözz! 10 perc és indulunk, siess!
â?? Rendben! Ő mondta, és mosolyából tudtam, hogy már ki is találta a programot.
Gondoltam, hogy táncolni akar. A dübörgést már messziről hallottuk, a bejárat felett diszkrét fény villogott csak, de az égbe nyúló fénycsóvák jelezték, hogy nem egy sarki kocsmába érkeztünk. Azonnal behúzott a táncolók közzé, és már is mozgott, vonaglott és rándult az ütemre. Becsukta a szemét, talán szükségtelenné is vált a jelenlétem, a mindenség csak arra a pár talpalatnyi helyre sz?kült, amin épp lépkedett. Még is velem volt, nekem táncolt, id?nként kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Nagyon bírta, talán áttáncolta volna az éjszakát, de én elfáradtam. Kiültünk a teraszra. Szívószálas koktélt rendelt, és amíg le nem itta a felét, addig nem is szólt egy szót sem.
â?? Látod, én ezt szeretem! Ã?Å¡gy érzem, hogy a zene felold. Ez az életem â?? mondta, miután viszszatette a poharat az asztalra.
â?? És, mi még az életed? Mivel foglalkozol?
â?? Fotózok â?? mondta, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Na jó, újságoknak készítek képeket, de csak mint külsős â?? tette hozzá, miután meglátta szememben az értetlenséget.
â?? Aha! â?? mondtam.
â?? Az újságoknak csak a megélhetés miatt dogozok, amúgy szép fényekre és különös színekre vadászok. Kedvencem a késő őszi fény, amikor a napsugár annyira laposan éri el a földet, hogy az emberek arcát úgy világítja meg, hogy rajtuk nincs egy szem árnyék sem.
â?? És mit csinálsz a képeiddel? â?? kérdeztem, mivel én praktikus ember vagyok.
â?? Kiállítom őket! Már három kiállításom is volt, még vásároltak is tőlem â?? és ezt olyan büszkén mondta, hogy be kellett látnom, ez egy igazi hivatás.
â?? És nekem mikor mutatod meg a képeidet?
â?? Talán holnap â?? mondta, de már is felállt, és húzott vissza a táncparkettre.
Nem sokáig bírtam, leültem egy olyan helyre, ahonnan jól láthattam, és csak néztem. Mintha gondolatban egy kötelet fontam volna, ami percről-perce vastagabb lesz, és annyira er?sen köt össze minket, mint acélsodrony a tengerjáró hajót a parttal.
Nem akartam ezt a kötést. Féltem tőle, de még is annyira jó volt vele, hogy hagytam magam. Hagytam, hogy átjárjon, hogy belém költözzön a lány, akiben tombol az élet, és valami különös oknál fogva tetszem neki. Nem úgy tetszem, mint eddig bárki másnak, nem úgy, mint a beszélget?s randik után a hétköznapi lányoknak. Volt köztünk valami láthatatlan vonzás, valami, amihez nem kell sem túl sok szó, sem érintés, csak három mondat, amit azon a partin beszéltünk.
Aznap este egymáséi lettünk. Mintha az ágyunkban folytatódott volna a tánc, mintha egy termékenységi tangót járt volna a testünk. Szinte hallottam a dobok ütemét, teste párája áthatott, mint es?erd?k dús lombját a trópusi levegő. Idáig azt hittem, hogy az egymásba érő testek csak kölcsönös segítségek, hogy saját vágyunkat a másik által jobban kiélvezhessük. Eddig csak jó barátként tekintettem a lányokra, akik megosztották velem testüket, a közös cél érdekében. Ã?Å¡gy hittem, hogy a csúcs pillanatban mindegyik?nk magára marad, saját zsongásába olvad a lány is, és én is, és ezután, mint-egy megköszönve a segítséget bújunk egymáshoz egy búcsúcsókra, mielőtt következő utunkra mennénk.
Ez a hitem tört darabokra, ez az önző élvezet oldódott fel az édes ölelkezésben, és elmondhatatlan közös látomások kavarogtak bennem álomszer? öröm hullámokban.
Talán erre mondaná a fapados költ?, hogy a lelkünk összeért, talán amúgy szókimondó barátom Eddy nem is találna szavakat, ha ilyet átélhetne.
Nem hittem, hogy húszas éveim végén velem még ilyen változás történhet. Átalakult az életem. Pontosabban én alakítottam át, érte és miatta. Nem csak az els? szeretkezés miatt, nem azért, mert az ezután következ?k is ennyire közös élmények voltak, inkább azért, mert ezek után minden percben velem volt. Belém költözött, és mint egy mámorgyár ontotta bens?mbe az életörömöt.
A munkámat kétszer olyan jól végeztem, de fele annyi id? alatt. A főnököm elégedett volt, fizetést is emelt, és akkor voltam bent a cégnél, amikor én akartam. Amennyi id?m csak felszabadult, azt együtt töltöttük. Jártam vele fotózni, voltunk politikai gyűlésen és balesetnél, láttuk az áradó folyót és az inkubátorba helyezett névtelen újszülöttet. Láttam a több száz fotót elkészülni, amiből kettő jutott az újságoknak, de a többi csak az arcokról készült és a tájról, de úgy, ahogy csak kevesen látják. Viki velem élt, és én ővele. Nem beszéltük meg, hogy hozzám költözik, és nem tervezgettünk házasságot, hiszen ő a részem volt, én meg az övé. Természetes volt, hogy kételyeinket egymással osztjuk meg, és az, hogy válaszokat senki mástól nem kaphattunk, csak egymástól.
Most biztos azt mondod, hogy ez túl szép, és talán nem is lehet igaz. Tudod, én ezen nem is gondolkoztam. Átéltem, és természetesnek vettem, mint azt is, hogy gyermekünk lesz. Ebből sem csinált nagy ügyet. Egyik nap, csak úgy megölelt, és a fülembe súgta, hogy képzeld, van bennem valaki belőlünk. Nem tudom leírni azt az érzést, mert nem lepődtem meg, de nem is vettem teljesen természetesnek. Valami nagy teret éreztem, egy szabad mezőt, amin egy gyermek fut felém.
Arcát eltakarják hajának fürtjei, de tudom, hogy amikor majd hozzám ér, akkor kitárt karjaimba ugrik, és egy szoros ölelésben forrunk majd össze. Ugyan távolt volt még tőlem, de éreztem őt és tudtam, hogy ő is olyan lesz, mint, mi ketten, így leszünk mi mind hárman.
Talán furcsa, amit mondok, de ez a boldogság nem repesztett szét, és nem vitt felhőtlen magasságokba. Í¡gy éltem meg ezt az időszakot, mint ami természetes, és életünk ebben a szakaszában el kellett, hogy jöjjön.
De nem jött el.
Viki három hónapos terhes volt, amikor megszólalt az a rohadt telefon. Nem Viki hangja volt, és nem mondott jó híreket. Tűzről beszélt és robbanásról, és arról a házról, amiben én lakom. Nem jól mondta, mert arról a romról beszélt, amiben mi laktunk. Nem beszélt túlélőkről, csak arról, hogy azonnal jöjjek oda. Nem mentem gyorsan, nem siettem, mert tudtam, nincs miért. Egy váltást éreztem, mint amikor az ablaktörlő letörli az átláthatatlan vízréteget, amit egy szembejövő csapott a szélvédőre. Tisztán láttam mindent előre. Közben magamat is láttam, rezzenéstelen arcomat, amin folyik le a könny. Nem sírtam, én ezt nem nevezem annak.
A temetésen sem sírtam, és nem értettem, hogy miért van csak egy koporsó.
Két hónap telt el, amikor újra megszólalt a telefon. Azt hittem, hogy már mindenki elmondta, hogy mennyire sajnálja, de ez a hang most nem erről beszélt. Fotókról beszélt és a kurvámról, aki rosszkor volt és rossz helyen, és aki olyat látott, amit nem kellett volna. Még kérése is volt. Ha még is látom azokat a bizonyos képeket, akkor gondoljak rájuk, és ugyan legyek már szíves átadni még a negatívokat is, ha nem akarok én is úgy járni, mint ő. Erre azt mondtam, hogy ők. Ezt nem értette, és letette.
Nem emlékszem, hogy mikor haverkodtam össze azzal a telefonos sráccal, de megvolt a neve és a száma. Felhívtam. Valamit hazudtam, hogy egy születésnapi meglepetéshez kellenek az adatok, és kértem, hogy nézzen már utána ennek a bizonyos hívásnak. Többet mondott el, mint reméltem. Körzet, név, idő, minden megvolt. Tudtam, hogy ez az ember, aki én vagyok, mit akar, és mit tervez, és egyetértettem vele. Tettem a dolgom, ami akkor az volt, hogy megtudjam azt, hogy kik azok, akire gondolnom kell. Váratlan könnyedséggel jutottam el a bandához, a magukat maffiózónak gondoló társasághoz.
Furcsa időszak volt ez. Vártam és figyeltem csak. Valahogy nem hajtott akkor semmi más, csak az, hogy mindent megtudjak a szokásaikról. Nem voltam türelmetlen, és nem égett bennem semmilyen vágy. Átalakultam végrehajtóvá, egy tökéletes fegyverré, ami majd csak akkor sülhet el, amikor minden pont jól alakul. Még azt sem tudtam megfogalmazni, hogy mikor lesz az a pont jó, de tudtam, hogy akkor majd érezni fogom. Most pillanatot mondok, de ölésre gondolok, arra, hogy kiirtsam azokat, akik¦, akik rászolgáltak. Nem, már nem tudok változtatni a történteken, de talán meg tudok védeni másokat. Nem, nem akartam igazságot tenni, mert ez nem állt módomban. Maximum az arányokat akarhattam helyre rakni, mert akkor néhány gyilkossal több élt még, mint áldozat. Ez sem igaz, mert nem volt gondolatom, nem volt magyarázatom, csak mentem el?re üres fejjel.
Elsőre azt akartam, hogy égjenek el ők is. Féltem, hogy megszöknek, vagy eloltják a tüzet, így inkább szereztem egy pisztolyt. Annyira egyszerű volt. A filmeken csatáznak és borogatják a bútort, de nálam semmi ilyesmi nem történt. Becsöngettem, nyílt az ajtó, puff, megyek tovább, ketten az asztalnál ültek, már éppen álltak fel, puff-puff. Eldőltek, mint egy zsák. Mind a hárman megvoltak és közben talán levegőt sem vettem. Számítottam valami örömre, valami kielégülésre, de nem találtam magamban semmi hasonlót. Egy ideig guggoltam mellettük, nehogy valamelyik žfelébredjen?, de elaludtak végleg.
Milyen békések most már!
Igen, talán még is éreztem valamit, ezt a békét és nyugalmat, ami a mozdulatlan testekb?l áradt.
â?? Gyilkos vagyok. Mondtam ki halkan, de nem hatott át a lelkiismeret furdalás. Valami olyasmit éreztem, mint amikor a vadász elejti a vadat, vagy azt, amit az oroszlán, amikor elharapja a gazella nyakát. Ez volt a dolgom, tudtam, hogy csak azt tettem, amit kellett. Most miért örömködjek ezen? Megtörtént, és kész, mert ennek kellett történnie. Valahol tudtam, hogy ezt mások nem így gondolják, és ezért zaklatni fognak, de nem érdekelt. Felhívtam a rendőrséget, hogy minél hamarabb túl legyek a zaklatáson, és bejelentettem a történteket. Gyorsan jöttek, három autóval. Szaladtak, kérdeztek, bilincseltek és elvittek. Nem volt kedvem beszélni. Magamba láttam csak, nem is hallottam őket, egy filmet néztem, amin Viki játszik a gyermekünkkel egy messzi játszótéren. A pirosra és sárgára festett mászókán kapaszkodik fel a kicsi, ügyes, nagyon ügyes, majd csúszdázik, és amikor megunták, kézen fogva indulnak haza. Talán nekem is utol kéne érnem ?ket! Talán nem is olyan messzi az a játszótér, talán legközelebb már együtt mehetünk. Mosolyogtam, a rend?rök kiabáltak, azt hiszem.
Most utólag rakom össze a történteket, mert emlékeim nem megbízhatóak. Állítólag nem ettem, és nem reagáltam semmire, ezért kórházba, majd elmegyógyba kerültem. Én, a cég legjobb üzletkötője elmegyógyba? Pedig itt vagyok, már mint itt voltam, mert most már csak hetente kell vissszajárnom. Az els? napon nagyon furcsa volt az utcán járni. Mintha kihagytam volna az életemből egy fejezetet, és most próbálnám kitalálni, hogy mi történt az előző részben. Amint kezdtem elhagyni a gyógyszereimet, rájöttem, hogy nem én hagytam ki valamit, inkább mindenki más. Én léptem túl azon a félelemből szőtt őrületen, hogy nem szabad ölni. Amikor a doktor úrral erről beszélgettünk, ő azt mondta, hogy nekünk embereknek, mint értelemmel bíró lényeknek, tudnunk kell, hogy mi helyes, és mi nem. Én erre azt mondtam, hogy igen, tehát az ember el tudja dönteni, hogy kit kell megölni és kit nem. Erre nem tudott okosat mondani. Persze próbált, de nyilvánvaló volt, hogy csak az össznépi agymosás beszélt belőle, azzal a kis döccenéssel a hangjában, amit kérdésem okozott benne. Beszélgettünk még dühről, bosszúról, halálbüntetésről és a törvényekről is. Végül is oda jutottunk, hogy arra kellenek a törvények, hogy a mérlegelésre képtelen tömeg, ne gyilkolásszon össze-vissza, de megállapítottuk, hogy pont ezek az emberek a törvények ellenében is ezt teszik. Ezután hirtelen átváltott, és megkérdezte, hogy szándékszom-e valakivel végezni mostanában. Mondtam, hogy nem, mert éppen nincs rá okom. Talán ez a válasz mentett meg a börtöntől, mert végül is nem min?sítettek teljesen épnek. Munkahelyemre talán ezért sem vettek vissza, de nehezen is ment volna, mert a bíróság úgy döntött, hogy hetente kétszer be kell járnom diliországba kezelésre.
Nekem gyanús ez a doki! Úgy fél éve valaki felhívott, és egy találkát kért. Sokat tudott rólam, elmondta a történetét, és kérte, hogy segítsek. Segítettem. Pénzt is kaptam érte, így indult a karrierem. Csak rossz embereket ölök, erről mindig meggyőződök. Nem járok utána, nem vagyok Columbo, de van egy tuti módszerem. Elmondom a megbízómnak, hogyha hazudik a kliensről, akkor szorgalmi feladatnak megcsinálom őt is. Bevált. Már volt, aki meggondolta magát.
Most mi a baj? Az, hogy bérgyilkos lettem, hogy pénzért ölök? Valamiből nekem is meg kell élnem! És, hogy mi van Vikivel, gondolok-e még rá? Már alig. Érdekes, ha néha eszembe jut, akkor azért leszek szomorú, mert már csak néha jut az eszembe. Furcsa érzés így szomorkodni, de nekem ez jutott. A helyzet az, hogy teljesen eltávolodtam a régi életemtől. Nem ott lakom, nem az a munkám, nincs már egy régi barátom sem, ezért emlékezni is nehéz. Sok szabadidőm van, talán egyszer írok egy könyvet a sok furcsa esetről, amiket a megrendelők meséltek el. Lehet, hogy holnap neki is kezdek. Az lesz a címe, hogy: žValaki megfizet?.

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:14 :: Adminguru
Szerző Rozmaring Péter 17 Írás
Hah!Tudjátok, sok mindennek gondolom magam, és talán ti is gondoltok rólam egy, s mást, de a való egyszerű, ha jól nézed, és miazmákos, ha hétköznapi szemmel.