A terhesteszt dupla csíkja immár bizonyságot adott; kisbabát vár.
Első, ujjongó örömében ki mást hívott volna föl, mint a szerelmét. „Pozitív” – suttogta a varázsszót a mobiltelefonjába és közben biztosan tudta, hogy a másik oldalon a párjának könnybe lábadt a szeme. „Rohanok haza” – szólt a férfi és azonnal félbehagyva mindent, elindult a lányhoz.
A második hívás véletlen volt. Molli nevű barátnője kereste éppen és persze azonnal elújságolta neki a jó hírt – ki képes magában tartani egy ekkora örömet? „Várj, mindjárt küldök neked valamit” – szólt a barátnő titokzatosan, és már el is felejtette, hogy mit is akart az imént…
A lány kinézett a szűk lakótelepi lakás üvegablakán. A váratlanul beköszöntő nyár csupa boldog embert sodort az ablaka alá; hangosan játszó gyerekek felszabadultan vetették magukat a szünidőbe; máshol nagypocakú kismamák mosolyogva simogatták a hasukat mintegy megnyugtatásképpen, hogy magzatuk biztosan tudja: egyetlen percre sem feledkeznek meg róla.
„Hamarosan ilyen leszek én is” – gondolta és hirtelen annyi boldogság költözött a lelkébe, hogy azt hitte, meg sem tud birkózni vele.
Az sms sípoló hangja visszarántotta a valóságba. „Persze, a meglepetés” – indult el a készülék irányába, miközben ezredszer is elképzelte, milyen lesz majd a fiú arca, ha belép az ajtón… Az „üzenetek” menüpontban kinyílt az a bizonyos kis boríték és a következő szöveget tartalmazta:
„Felállítottam neked egy kérdező-horoszkópot – a lány elmosolyodott. Molli elsőéves asztrológus hallgató volt egy neves intézetben és nagy reménységnek tartották. Aztán folytatta – de sajnos nem marad meg a baba. Ne aggódj, lesz még aranyos kisbabád… Ja, és amúgy fiú lenne.” – ennyi volt az üzenet.
A lány megszédült.
Megérkezése a pokolba sokkal fájdalmasabb volt, mint amit valaha is el tudott képzelni. „Nem marad meg…” – a szavak vörösen izzó kardként szurkálták a lelkét, hogy úgy érezte, alig bírja ki. Nagyon is jól ismerte az érzést, nemrég átélte már ugyanezt.
Emlékei visszasodorták egy orvosi rendelőbe, ahol néhány hónappal ezelőtt bölcs mosolyú orvos nyugtatgatta, hogy bár kissé lassan fejlődik az embrió a testében, nincs semmi baj… „Öthetes magzatnál ez még normális méret” – bizonygatta szakértelemmel. A lány nagyot nyelt. „Hiszen már legalább nyolchetes…” – válaszolta, amitől az orvosnak csak egy kicsit rándult meg az arca.
„Jövőhéten jöjjön vissza! Akkor majd okosabbak leszünk!” – a mosoly még mindig ott volt a szája szegletében, ahogy zsebre tette a borítékot. A lány azonban egyre kevésbé volt nyugodt. Hihetetlen balsejtelem kerítette hatalmába, ezért azonnal áthajtottak egy másik magánrendelésre, ahol egy másik orvos ugyanazzal a mosollyal fogadta. „Nem lesz semmi baj.” – szólt utána a szerelme, miközben elnyelte az orvosi rendelő nehéz faajtaja. A férfi szavai még akkor is a fülébe csengtek, amikor az ultrahangos készülék kézi érzékelője mély nyomással csúszkált az alhasán. Kutató szemekkel figyelte a nőgyógyászt, aki egyre kevésbé mosolygott. Aztán letette a készüléket és zavartan csak ennyit mondott: „nem tudom, mit látott a kolléga úr, de sajnos ez az embrió már napok óta nem él. Sajnálom, de szinte cseppfolyós…”
Legmélyebb balsejtelmei beigazolódtak. Érezte már, hogy valami nagy baj van. Utólag nem is emlékezett, mi történt ezután a rendelőben, egyre csak azon igyekezett, hogy ne az orvos és ne is a váróterem betegei előtt sírja el magát, de amint kilépett az ajtón és meglátta a szerelme bizakodó tekintetét, kitört belőle a zokogás…
Az orvos utasítására kórházba kellett vonulnia, hogy elvégezhessék a „tisztító mőtétet”. A műtő előtti folyosó lengőajtaja véglegesen elzárta a külvilágtól. Ide nem kísérhette senki. Egyedül ült a „nyugtató zöld” színű folyosó hideg várószékén és egy pillanatra azt hitte, hogy mindez csak rossz álom, és mindjárt felébred. Amikor ezer év után rájött, hogy ez nem lehet álom, sírva fakadt. Szánalmasan festett a fertőtlenítőszagot árasztó kórházi „hálóingben”, amit három sor hanyagul felvarrott madzag tartott össze.
A műtősfiú érkezése pánikszerő félelemmel töltötte el; bár bátor lány volt, hirtelen azt kívánta, bárcsak egy másik bolygón élhetne, bárhol, csak ne itt és ne most. Pár perc és végleg megszakad minden kapcsolat közte és terhesség között – erre a gondolatra ismét rátört a sírás. „Jöjjön, felrakom.” – dörmögte a műtősfiú és mellétolta a hordágyat. „Köszönöm, de felmászok magam.” – jobbnak látta, ha nem emelgetik, a nővér ugyanis pár perce szigorúan kikötötte, hogy minden alsónemőt le kell vennie. „Ne akadékoskodjon már…” – förmedt rá a férfi és egyetlen mozdulattal felnyalábolta. A lány hihetetlen megalázottságában újra sírva fakadt. A férfi a hordágyra tette, majd hozzátette: „Ne most sírjon, előbb kellett volna gondolkodnia…”
Körbevette az ismeretlen, éterszagú műtő. Zöldruhás istenségek kérdéseket intéztek hozzá, mintha azonnal tudnia kellene igazodni ehhez a rémisztő, idegen világhoz… Már a karjában volt a tű, amikor rájött a műtősfiú szavainak értelmére. Sehol nem volt feltüntetve, hogy nem egy, a futószalagon érkező, abortuszra váró nők sorából…
„Számoljon vissza tíztől” – utasították, miközben a fecskendőből meleg folyadék áramlott a karjába, és ő hálásan üdvözölte a jótékony kábulatot… Kilenc-nyolc-hét… hatnál már a semmi felé tartott, ahol puha kezek ölelték magukhoz, hogy elfeledjen minden fájdalmat, ami szinte felőrölte az idegeit.
Az altató gyorsan hatott…
A férfi izgalmában túl sokáig matatott a zárban, amíg végre bejutott a lakásba. Ő is ezerszer eltervezte már, hogy milyen lesz, ha magához öleli a lányt, és olyan boldogok lesznek, mint még soha… a nappaliba érve egy zokogó idegroncsot talált. „Nem marad meg, ez a baba sem marad meg”… – csak nehezen vette ki a szavak értelmét, egyszerően nem igazodott ki a helyzeten. „Fiú lenne” – bőgte a lány, de a teljes igazság csak hosszú percek után derült ki.
A soha vissza nem térő pillanat végleg tönkrement.
A télvégi hó már latyakosra olvadt, amikor ismét egy ultrahang készülék monitorját figyelte. Hasa már szépen gömbölyödött, miközben az orvos mosolyogva figyelte. „Szeretnék tudni, milyen nemű a baba?” – a lány egyszerre várta és rettegte ezt a pillanatot. Minden napja azzal telt, hogy szinte várta, mikor teljesedik be a jóslat. Napokig képtelen volt megnyugodni, és soha nem is lehetett nyugodt a tudattal: valami bajnak történnie kell, hiszen megjósolták…
A lány, akit soha, senki nem tudott térdre kényszeríteni, most remegve várta a választ. Megértette, hogy nála sokkal nagyobb hatalmak tanítják éppen.
Bizalomra és alázatra.
„Nagyon helyes, cipóképű kislány, nézzék csak!” – mondta a doktor a monitorra mutatva, mire a lány megkönnyebbült zokogásban tört ki. „Soha nem fogom megszokni ezeket a síró kismamákat…” – gondolta magában az orvos, de ez egy pillanatig nem látszott rajta.
Hónapokkal később a babakocsiban cipóképű kislány aludt a rózsaszín takaró alatt. Anyukája büszke mosollyal lépkedett mögötte, amikor váratlanul egy hang szólalt meg a közelükben. „Nahát, te már meg is szültélő” – a kérdező Molli volt, aki széles vigyorral kukkantott be a kocsiba. „Milyen helyes… fiú, vagy kislány?” – csacsogta túlzott érdeklődéssel.
A lány döbbenten bámult rá. „Neked fogalmad sincs, mit éltem át az elmúlt hónapokban” – mondta szemrehányóan, miközben résnyire szűkült szemei vészjóslóan villogtak. „Az üzenet…a horoszkóp… amit küldtél… nem volt igaz.”
Molli kicsit gondolkodott, aztán valami az eszébe villant. „Ja, amikor kiderült, hogy terhes vagy? Tényleg… az jött ki, hogy valami baj lesz, nem?” – majd megrándította a vállát. „Lehet, hogy a grafikonon elcsúsztam néhány perccel. Tudod, a kérdező-horoszkópot még csak akkor tanultuk…” – magyarázta nevetve, és talán nem is értette, hogy a babakocsit toló nő miért hagyta hirtelen faképnél…
A lány megigazította a rózsaszín takarót, és megsimogatta a parányi babaarcot.
Aztán hosszan elgondolkodott a felelősségről.
