Nyomtatás
A hó északról jött, a szél átfújta a ház fölött. Nem pelyhekben esett, hanem szálakban, és olyan volt, mintha a szálakat a ház fölé húzta volna valami er?, hogy védjen minket, ha kiállunk az ajtó elé. Mert néha ki kellett menni a sötét szobákból meg a mégsötétebb konyhából. Az bátyám köhögött, és nem t?rte, ha odabent dohányzunk.
Magamra vettem a kabátomat és két pokrócot, a füles sapkámat. El?ször csak az orromat dugtam ki, aztán a kezemet, végül kimerészkedtem. Akárhogy undorodtam már t?le, gyönyör? volt a hó. Békességet éreztem a süket csöndben. Leültem a karospadra.
Szelja kijött utánam az ámbitusra, és akkorát szellentett, hogy összerázkódtam. Vagyis nem szellentés volt, hanem dörgedelem. A kutya azonnal belenyomta az orrát a fenekébe, és jó sokáig ott is tartotta.
žAzért ez túlzás.? â?? mondtam.
žEz az állatom reggeli csemegéje.?
žEz a csemege a másik túlzás. Nincs is ennél undorítóbb szó.?
žNyafogsz.?
Elfészkeltem magam a padon, néztem Szelja testét, ahogy a hó és közém feszül. Arra gondoltam, hogy hidegebb lehet a hónál. Egyszer volt egy hidegszájú n?m. žOlyan lehet ez is. De mindene.? Egészen kicsikére kuporogtam, hogy a legkisebb felületet adjam magamból. Aztán el?vettem egy cigarettát, de ahhoz már nem volt er?m, hogy az öngyújtót is megkeressem a ruha és pokrócrétegek között, mert rámtört a hidegrázás. Annyira fájt, annyira rázta a gerincemet, annyira kilátástalanul kiszolgáltatott voltam, hogy azt éreztem: azonnal meghalok.
Szelja meg csak nézte, ahogy ülve, kuporodva táncolok a padon. Nem mozdult, nem szólt, de még csak egy gesztusa se volt. Hogy óvna, vagy valami.
Megpróbáltam minél mélyebbre húzódni magamban, megpróbáltam minden izmomat keményen tartani, de nem enyhült a rázkódás.
žEz epilepszia?? â?? kérdezte. Aztán szépen óvatosan a párkányra tette a cigarettáját, benyitott a házba és elrikkantotta magát, hogy rohamom van, és jöjjön ki a bátyám.
Kijött, úgy kapott föl, mintha valami kicsike ember lennék, bevitt az ágyba és minden föllelhet? takarót rámpakolt. Kicsit dögönyözött is. És kérdezte, hogy jobb-e már. Aztán jobb volt. Látta.
Szelja, amikor elszívta a cigarettáját, utánunk jött és a bátyámtól is megkérdezte, hogy ez-e az epilepszia.
žA kurva anyád.?
žDe¦?
žTakarodj ki innen!?
Akkor már ahhoz is volt er?m, hogy egy kicsit nevessek.
žBorzalmas némber.? â?? mondta a bátyám, amikor kiment.
žBorzalmas.?
žÉs milyen kellemetlen hangja van.?
Miel?tt elaludtam, arra gondoltam, hogy nincs is kellemetlen hangja, csak akkor, ha kérdez. Láttam magam el?tt a testét a hó és köztem, és nagyon kellett vigyáznom, nehogy megint rám törjön a hideg.
Arra ébredtem, hogy a bátyám még mindig az ágy mellett ül, de aztán rájöttem, hogy már megint, mert g?zölg? tea volt a kezében. Valami mákonnyal selymesített fahéjas-mandulás. Egy kilót kaptunk bel?le az apánktól, amikor két napra hazajött Amerikából az anyánk temetésére.
žNe dugd ki a kezed.?
Kivette a zsebéb?l a lámasz?r keszty?met, amit még anyám kötött. Egy szétszakadt pulóverb?l fejtette ki a foszlós, puha szálakat, aztán nagyon óvatosan kötötte a kétujjas keszty?ket. Mert ötujjasat nem tudott. Igyekezett, de nem volt tehetsége az ilyesmihez.
A bátyám gyorsan fölemelte a takarókat, hogy egy másodpercre se érintkezzen a b?röm a leveg?vel, és bedugta a keszty?ket. Én meg a kezeimre húztam ?ket. Aztán óvatosan kinyúltam, megfogtam a bögre fülét, és sikerült úgy innom, hogy nem jött rám újabb hidegrázó roham.
žOrvoshoz kellene menni.? â?? mondtam.
žFürd? kellene. Olyan meleg, hogy kiolvadjon bel?led a maradék zsír is. Mind. Hogy száraz legyél belülr?l is.?
De hát szárazak voltunk, mint a fagyott tapló. Akkor már egy hónapja koszolódtunk. Nem is vettünk elég fát, ami meg volt, azt annyira betemette a hó, hogy éppen csak az egy napra valót tudtuk alóla kikaparni. A vízvezetékek befagytak. Szerencsénkre a pincében volt egy kerekes mélykút, de az is éppen csak annyit adott, amennyi inni, meg az ürülékünket öblíteni elég. Áram két hete nem volt a faluban, mert a vezetékeket leszaggatta egy hajnali jégpárásodás. A villanyosok meg se próbálták rendbe tenni, mert az út csak egy sávon volt járható, arról is az árokba csúsztak, amikor segíteni próbáltak.
A bátyám valami öreg patikustól szerzett egy kicsi szeszlámpát, azon f?ztük a teát spiritusszal. És melegítettük a konzerveket.
A boltban csak konzervek voltak, meg hetente kétszer kenyér. Ágy éltünk. Nyilvánvaló volt, hogy még pár hét, és el kell indulni a város felé. Meg az is, hogy ha jön a tavasz, találunk majd halottakat a házakban. Nem lehet, hogy ezt minden öreg túlélheti.
žHát ez volna a halál.? â?? mondta egyszer Szelja, amikor az ablakból néztük a mindent maga alá rejt? havat, amire ráhullott egy döglött rigó.
Egyszer meg a bátyám, amikor pár percre kisütött a nap, azt találta ki, hogy žid?járás van!? Ezen jót nevettünk.
Nem egyik napról a másikra ébredtünk arra, hogy ebbe akár bele is pusztulhatunk, hanem úgy volt, hogy egy darabig jókat nevettünk azon, hogy a kertben a mellünkig ér a jeges vízdara, aztán a nyakunkig, és egyszercsak nem nevetgéltünk, hanem káromkodtunk, dühöngtünk. Aztán meg már csak csöndesen vártunk.
žAkárhogy is, egyszer valahogy vége lesz.? â?? Ezt tudtam mondani vigasztalásul.
Szelja adta föl legel?ször. Arra ébredtünk, hogy behozza a teát, de bakancsban, sapkában, a hátán zsák.
žElindulok.? â?? mondta.
A bátyám hallgatott.
žHova?? â?? kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit.
žHaza. Anyámhoz.?
žDe miért??
žMert a bátyád már utál, te meg csak meg akarsz kúrni.?
žÁgy van.? â?? mondta a bátyám.
žHát akkor: szasztok!?
Elment.
Aztán visszajött. Három óra múlva, mert az utat elfútta a hó.
Feküdtünk az ágyon és keszty?ben ittam a teát. A bátyámon láttam, hogy er?sen gondolkozik.
žEmlékszel a fürd?skurvákra?? â?? kérdeztem sokára.
žJa: Matildka és Bözsike.?
žJa.?
Egy darabig hallgattunk. Nyilván ? is összeszedett a fejében mindent, amire a fürd?sökr?l emlékezett.
Gyerekkorunkban, abban a faluban, amelyikben születtünk, új fürd?ház volt. Amikor még nem éltünk, egy másik szolgálta a népség testkultúráját. Az abból állt, hogy szombaton a férfiak jártak fürödni, az asszonyok meg vasárnap. Délután. A gyerekekkel persze. Bár azokat inkább otthon mosogatták, tekn?ben vagy lavórban. Az a régi fürd?ház nem is a faluban volt, hanem a falu fölötti erd?ben. Talán azért építették oda, hogy legyen mindig akác a t?z alá.
Ott két asszony segédkezett. A régi erdészlakban éltek. Hozták a fát, hozták a törölköz?t, állítólag megmosták a hátát is annak, aki kérte. Az volt persze a hírük, hogy amikor még fiatalabbak voltak, hát bizony mást is megtettek a fürd?vendégekért. A nagyanyám egyszer azt találta mondani, hogy hiába kuksolnak, meg ájtatoskodnak mostanában a templomban, bizony büdös egy kurvák azok. Ez persze fölkeltette az érdekl?désünket, elmentünk megnézni ?ket. Két kicsit foszlottas, kövérkés asszonyt láttunk a régi erdészház kertjében kapirgálni. Az egyik nagyobb volt, mint a másik. Nem találtuk nagyon öregnek ?ket, de persze fiatalnak se. Hanem hát: semmilyennek. Amilyenek voltak.
Amikor már olyan kamaszfélék lettünk, nem is a bátyámnak, nem is nekem, hanem egy Kohász Józsi nev? kölyöknek jutott eszébe, hogy ha ezek kurvák voltak, akkor az nem múlik el. Mi lenne, ha odamennénk hozzájuk azzal, hogy egyszer f?tsék föl nekünk a fürd?házat, legyen törölköz?, esetleg gyógyg?z, meg talán még masszírozásra is rávehetnénk ?ket. Aztán majd meglátjuk.
És oda is ment hozzájuk.
žEgy százas. Fejenként.? â?? mondta a termetesebb asszony. žSzombat délutánra.?
Már nem emlékszem, miért, de a Józsi nem jött, hanem csak mi ketten, a bátyámmal.
Jó, illatos g?z volt a házban. Az egyik asszony f?tött, a másik a padlót csutakolta. Mi csak álltunk ott, néztük ?ket. Fehérbe öltöztek, mint az ápolón?k.
žNa, csak vetkezzetek!? â?? mondta az egyik.
Nekiláttunk. A fürd?gatyát már otthon magunkra vettük.
Ahogy ott álltunk az, amelyik f?tött, ránk szólt: na az itt nem kell. A fürd?gatyára nézett.
Gyorsan levettük és belecsusszantunk a nagy tölgykádba.
Hogy minél láthatatlanabb legyek, azt játszottam, hogy a víz alá merülök, és meddig bírom. Jó forró volt. Az bátyám meg csak feküdt.
Az egyik asszony hozott egy edényt. Olyan volt, mint amibe a tehenek tejét fejik, csak fából. Az bátyám mögé állt, és hátulról locsolgatta rá a vizet. Aztán el?vett valami keny?csöt és szétnyomkodta a fején, és azzal mosta a haját. Én hol alámerültem, hol fölbukkantam. Egyszercsak azt láttam, hogy az asszony egy nagy fehér törölköz?t hoz, szétnyitja, a bátyám föláll, az asszony betekeri a törölköz?vel, a bátyám kilép a medencéb?l, és elmennek egy függöny mögé. Ott valami fülkeféle volt.
A másik asszony nem nagyon tör?dött velem. A padlót törölte vizesrongyos fával. Aztán hirtelen letette, fölvette a faedényt, mögém jött, elkezdett locsolni, és megmosta a hajamat. Aztán ugyanúgy, mint az el?bb a másik, elment törölköz?ért, szétnyitotta, aztán mögém állt, jelezve, hogy álljak föl, mert rám tekerné. Én meg csak néztem rá.
žNem akarsz masszírt??
žNem.?
žMiért??
žCsiklandós vagyok.?
Az asszony elnevette magát. Leeresztette a törölköz?t. Egy pillanatig tanácstalanul állt.
žPedig a malackádat is megvakirgálnám.?
Egy pillanatig meg se értettem, amit mondott, aztán megszédültem. De nem ájulósan, hanem ellebeg?sen. És még a malackám és elkezdett ott lenni. Nem mertem megmozdulni.
Az asszony összehajtogatta a törölköz?t, nevetve elindult a fülke felé. Aztán megfordult, és azt mondta:
žPedig már az apátok is ide járt.?
Amint elt?nt, kipattantam a vízb?l, a vizes testemre húztam a ruháimat. A cip?be már a ház el?tt dugtam a lábamat. Az erd? szélén a cigányok farakásai mellett vártam meg a bátyámat.
žGyáva vagy.? â?? mondta.
Ebben maradtunk. Aztán soha nem beszéltünk err?l. Bár gyanakodtam, hogy néha eljárt még a fürd?házba.
A tea lassan kih?lt. A bátyám kissé elmélázva nézett a bögréjébe.
žKérdezhetek valamit?? â?? kérdeztem.
žNem.?
žAz a fürd?skurva megvakirgálta a malackádat??
Erre a bátyám úgy elkezdett nevetni, hogy megijedtem. Szelja is benézett azonnal, de nem kérdezett semmit.
žHa nem lennél olyan gyáva, megtudtad volna.? â?? mondta a bátyám nekem.
žMit?? â?? kérdezte Szelja.
žHogy a fürd?skurva megvakirgálta-e a malacomat.?
žÉs? Meg??
žHozzál teát!?
žÉs az miért jó nekem, ha hozok teát??
žAkkor közénk fekhetsz.?
Szelja egy pillanatig mereven maga elé nézett, szinte látszott, hogy számol magában.
žJó, de csak akkor, ha beengedhetem a kutyát.?
žA konyhába.?
Szelja kiment, hallottuk, ahogy beengedi a kutyát, aztán a sarokba parancsolja. Aztán csörömpölt a teáskannával, aztán bejött, aztán közénk feküdt, a hideg fenekét azonnal a combomhoz nyomta, én meg arra gondoltam, hogy megint gyáva leszek, és hatvan éves korunkban, egy havas napon a bátyám megint kiröhög majd, amikor azt kérdezem, hogy csakugyan jéghideg volt-e Szelja bens?séges vége, vagy csak én képzeltem.
(Alibi)
