Verő László : Képtelenség

Nyomtatás

Louis a rue de Rivolin bérelt garzont, egy lepusztult garniszálló harmadik emeletén. A helység nem volt kimondottan alkalmas műterem céljára, mivel az egyetlen multifunkcionális szoba képezte a műhelyt, a hálót, a living room-ot, és a garderobot. Egy tenyérnyi teakonyha és fürdő jelentette a komfortot. A szobában a műteremillat tagadhatatlanul igazolta, hogy Pheidiasz kései utóda lakik e helyen. A terpentintől nehéz levegő, egész sajátosan keveredik a calvados, a caporal és a — mit tagadjuk — szennyes zokni átható szagával.

Louis a kora reggeli órákat — ez nála delet jelent — molyolással tölti. Kávét szörcsöl, szívja a mezitlábas kék Gauloises-okat egymás után, és gondolkodik. E ténykedése eltart úgy kettőig, mely időpontra összeszedi magát annyira, hogy trottyos kordnadrágját és a maga méreténél jóval nagyobbra gatyásodott pulóverét magára öltve, leballag a szemben lévő bisztróba aperitifet fogyasztani. A tulajdonos szó nélkül tölti a Pere de Magloiré-t vendégének, és hagyja magára az ablak melletti kis asztalánál.

Ócska őszi idő volt aznap, amikor Pierre lépett az ivóba. Szó nélkül telepedett le — hatalmas karimájú kalapját a fogasra dobva — a merengő festő mellé. Darab ideig hallgattak — ahogy illik — úgy öt perc után szólalt meg a jövevény:

— Egy barátom megszorult — kezdte.

— Hallottam már ilyet — szűrte a szavakat foga közül Louis.

— Gondoltam, de Gustav képekkel házal, és eladna vagy egy tucat festményt, kerettel együtt.

— Én nem házalok, hanem dolgoztatom a házalókat — morogta monoton a festő, a hamut akkurátusan az ölébe verve.

— Arra gondoltam, hogy tudnád használni a kollekciót, mivel jó minőségű vásznakra és szép keretekre festették a műveket. Nem a képek érdekesek, hanem sokkal olcsóbban megkapod az alapanyagot, és azt festesz rájuk, amit akarsz. Nagyon olcsón adja.

Louis kortyolt egyet, és hallgatott rá nagyot. Végül is megkérdezte:

— És hol lakik a te Gustavod?

— Egy szuterénben, itt a Rivolin.

— Megnézhetjük — válaszolta Louis, mintha óriási jótéteményre szánná el magát.

Valóban, a jelzett hajlék tízpercnyire volt a bisztrótól. A vevők hunyorogva botorkáltak le a ház alagsorába, ahol a folyosó végén megállapodtak egy ütött-kopott ajtó előtt. Ott lakott Gustav.

Pierre szó nélkül lökte be az ajtót, s valami bonjour félét vetett oda, a jobb napokat látott díványon heverő Gustávnak.

— Csak egyben adom el! — vettette föl fejét a szendergő ügynök, köszönés helyett.

Louis egy pillantást vetett a fal mellet álló árura.

— Mennyi? — bökte oda.

— Hát…— vakarta az állát föléledve Gustáv.

— Az sok — jegyezte meg határozottan a leendő vevő.

— Megegyeztünk — hanyatlott vissza apatikusan a vitathatatlanul másnapos kereskedő.

Louis néhány gyűrött pénzdarabot dobott az asztalra, és barátjával nyögve emelték a spárgával összekötött pakkot.

— Ajtót becsukni! — hallották kifelé menet az elhaló hangot.

Louis egyenesen hazament a szerzeménnyel, kétszerire tudta csak fölvinni a harmadik emeletre a rémes giccseket. Undorodva vett elő egyet, és tette a festőállványra, lássa, hogy mit is vásárolt.

A képen, a Szajnán átívelő Pont-Neuf aránytalanul megfestett képe díszelgett. Azonnal oldóanyagot csepegtetett egy rongyra, hogy megnézze a vásznat. A mázolmány alól újabb festékréteg tűnt elő. Óvatosan kaparni kezdte a réteget. Vörös tónusú árnyalatok kerültek a felszínre, egyre nagyobb területen. Most már kezdett kíváncsi lenni, mit rejt a vászon. A jobb alsó sarkát kezdte vakarni, ahol a szignót vélte. U B E — betűzte. Kezdett izzadni, idegesen tovább vakart. Mikor meglátta a következő betűket: N S szédülés fogta el. Lázasan fogott az U betű előtti részhez, és mikor meglátta az R betűt, megfordult vele a világ. Előredőlt, és pont a híd közepén fejjel bukott a Szajnába. A festmény pattanva hasadt négyfelé, és keretestől, állványostól, festőstől zuhant a padlón álló oldószeres üvegekre.