Abban az időben még létezett a Sziget, melyet apály idején egy vékony földnyelv kötött össze a még egybefüggő afrikai és európai kontinenssel. Az emberek közül sokan vándoroltak át ide, ahol az éghajlat és a növényzet is kellemesebbnek bizonyult, mint ahonnan elindultak. Folyók, és tavak sokasága biztosította az ivóvizet. Kevés ragadozó garázdálkodott erre, a napjaik így nem teltek állandó rettegésben. Az állandó görcsös készenlét lassan oldódott bennük. Élelmet bőségesen találtak, lassan teljesen más életforma alakult ki közöttük. Szabad idejük egyre több lett, amit a környező világ magyarázatával töltöttek ki. A számukra érthetetlen jelenségek okait kutatták, s próbálták azokat kedvezően befolyásolni, több-kevesebb sikerrel. A közösségben már nem a legerősebbek álltak az élen, hanem a legértelmesebbek. Megtanulták egymás gondolatait közölni egymással, főleg gesztusokkal, hanggal, de még erősen működött közöttük egyfajta telepatikus kommunikáció. Mikor egy vadász távolabb veszélybe került, a többiek szó nélkül rohantak a megsegítésére. A Teremtővel szintén ilyen kapcsolatban álltak. Az ő sugallatára tanultak meg egymás mellet, egymásért élni. Az állatoknál tapasztalható természetes önzés helyébe az egymás hasznára való cselekvés dominálta tetteiket. Már nem csupán a szülő védte meg és táplálta gyermekét, hanem mindnyájan a közösségük javát szolgálták. Viszonylag rövid idő alatt megtanultak építeni, eszközöket készíteni, először rajzolni, majd írni. Gondolataikat már főleg beszéddel közölték egymással, ami a közvetlen szellemi kapcsolat rovására ment.
Ada mindenki megelégedésére vezette a Szigeten lakók életét. Az emberek elfogadták az utasításait, mivel rájöttek, a hosszú évek során, hogy náluk jobban tudja, hogy mit és mikor kell tenni. Tudták, hogy csak Adán keresztül lehetnek kapcsolatban Vele. Mindenben kikérték a véleményét, hol kell falvakat építeni, milyen hajlékokat emeljenek, merre menjenek vadászni, mit ültessenek a földbe — mikor és hová — egyszóval a mindennapokat Ada bölcsességére bízták, és nem is bánták meg. Senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze parancsait, még ha nem is értették mit, miért tesz. Ada gyakran vonult el erős fatörzsekből emelt házában egy kicsiny szobába — ahová csak neki volt bejárása — ahonnan félig révült állapotban jött ki mindig, ilyenkor gyűltek össze a települések első emberei, hogy meghallgassák: mit helyes tenniök.
Ada nem élt sokkal jobban, mint a többiek, csak abban különbözött tőlük, hogy nem járt vadászni, sem más fizikai munkát nem végzett. Ezzel mindenki egyetértett, és szívesen adtak a sajátjukból, hogy Ada gond nélkül végezhesse a feladatát — értük. Adának eszébe sem jutott, hogy többre tartson igényt, mint amire a mindennapokban szüksége lenne, avagy bármi módon olyat parancsolna, amivel magának szerezhetne bármit is. Tudta, ő a kiválasztott, és az a feladata, hogy a népe javára fordítsa mindazt, amit sugallatként kap és azt, amit az évek során már a maga tudásából tud nyújtani.
Hosszú út vezetett el odáig, míg az emberek elfogadták feltétel nélkül, hogy valaki az élükre álljon, maga ne dolgozzon és végrehajtsák, amit mond nekik. Keserű tapasztalatok kényszerítették őket, hogy ne csak elfogadják, de igényeljék is, hogy vezetőjük legyen. Senki sem tudta, hogy hogyan került az Ada az élükre, de mindig került valaki, aki alkalmasnak bizonyult a tisztségre.
Az évszázadok során igen nagy változások következtek be a Szigeten. A kicsiny kunyhókat fölváltották a kőből épült házak, melyek egyre szaporodtak, lévén az emberek száma is rohamosan nőtt. Már nem csupán gyűjtögettek, halásztak és vadásztak, hanem vetettek és arattak, az állatokat megszelídítették és élő hústartalékként kezelték. A mindennapi élet egyre könnyebbé vált, kevesebb munkával, és sokkal több céltudatos cselekvéssel, jóval többet termeltek, hatalmas feleslegek halmozódtak föl. Mivel már nem voltak annyira kiszolgáltatva a természetnek, egyre kevesebb alkalommal keresték föl tanácsért az Adát, maguk is jól-rosszul eltanulták, hogy mit kell tenniök. Az Adáknál is csak halmozódott a rengeteg fölösleg, s kevesebb tennivalójuk révén, egyre többet foglalkoztak a maguk kényelmével és törekedtek minél nagyobb hatalmat szerezni maguknak.
Az emberek elkezdek össze-összesúgdolózni maguk közt, hogy vezérük nem az igazi, a régieknek nem volt szolgájuk, hogy a legdíszesebb házban él, egyre nehezebben juthatnak a színe elé és egyre rosszabb törvényeket hoz, ráadásul nem is ő hozza ezeket, hanem a tanácsadói. Az elégedetlenség nőttön-nőtt, s már nyíltan is hangot adtak ellenvetéseiknek. A tömegből kivált egy magas, göndör hajú, a többieknél jóval izmosabb fiatal férfi, aki egyre harciasabban követelte, hogy ne tűrjék tovább az Ada hatalmát. Ennek a vége persze nem lehetett más, mint hogy egymásnak estek, nagy pusztítást rendezve maguk körül. A végén szétvált az addig békésen, jólétben élő társaság és kettéosztották a területet, melyet eleddig békésen birtokoltak. A mezsgyén mindennapossá váltak a csetepaték. Az emberek között a legerősebbek már nem a földet művelték, vagy az állatokkal foglalkoztak, hanem dárdáikkal és íjaikkal a határ mentén figyelték a szomszédokat, hogy mikor törhetnek be hozzájuk, vagy mikor kell megvédeniük a saját földjüket. Mivel eközben nem tudtak „értelmes” munkát végezni, így őket a többiek látták el élelemmel és ruhával. Egyre többen voltak azok, akiket el kellett tartani a közösségnek: a vezért és annak a szolgálatában állókat, a sámánt és az ő asszisztenciáját, a katonákat. Néha föllázadtak a dolgozók, azonban a vezér és annak kiszolgálói azonnal leverték a hangoskodókat, mivel náluk volt a fegyver, melynek használatában meglehetősen nagy jártasságra tettek szert.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Adminguru
