Verő László : Földrengés után

*

Ahogy fejét kidugta a romok alól, a napfénytől szinte teljesen megvakult. Hunyorogva, résnyire nyitva remegő szemhéjait, csak törmeléket látott maga körül. Óvatosan félrelökte az előtte fekvő betondarabot, és kikászálódott a felszínre. Az annyiszor elátkozott lakótelep egyetlen óriási sitthalmazá vált. Hányszor, de hányszor átkozta el ezt a falansztert, hogy dőlne össze, és most tessék: itt hever a lába előtt az egész, maga alá temetve mindent.

Amikor évtizedekkel ezelőtt a városszéli pusztaságban elkezdődött az építkezés, a betonkockákat látva – melyeknek sem alapja, sem a kártyavár szerő falai nem bíztattak semmi jóval – már akkor bizalmatlan volt leendő otthonát illetően. Vajon milyen élete lesz ezekben a cellákban, ahol nehány centis falak választják el a majdani szomszédaitól – morfondírozott. Meddig tartanak a rozsdás vaskampókkal összetákolt betonlapok, melyek közt arasznyi rések tátonganak – gondolt vissza akkori töprengéseire. Mégis örült az idő tájt, hogy végre saját negyven egynehány négyzetmétert mondhat majd a magáénak.

Az itt töltött tucatnyi esztendő alatt a kezdeti félelmei nem bizonyultak alaptalannak. Az élet ebben az emberraktárban embertelen volt. A lakók közt egyedül érezte magát, és mégsem lehetett egyedül sohasem. Igaz, hogy meg tudta fizetni – viszonylag könnyedén – a különböző költségeket, de szót sem szólhatott, ha nem volt napokig főtés, avagy elzárták fürdés közben a vizet. Tudta, hogy hátralévő éveit itt kell eltöltenie, reménye sem volt arra, hogy más környezetben éljen a későbbiek során. A szomszédaival nem-igen volt még köszönőviszonyban sem. Mindössze a liftben váltottak néha pár szót arról, hogy mennyire utálják a celláikat, és irigyelték mindnyájan azokat, akik a telepen túl laktak, mérhetetlenül jobb körülmények között. Egyetértettek abban, hogy az életüket bizony itt és ilyen körülmények között kell leélniük. Az egyetlen jó talán az volt, hogy végre nem kellett albérletből albérletbe vándorolnia, viszonylag biztonságban érezte a holnapot – mikor is elromlik a lift, eldugul a szemétledobó, üvölt a szomszéd gyerekének a magnója – de ha magára csukta az ajtót, viszonylagos biztonságban érezhette magát. Attól sem kellett tartania, hogy betörnek, nem lévén semmi értéke, amit elvihettek volna tőle.

És most tessék: oda lett az egész. Egyrészt örült, hogy végre megszabadult a börtönétől, másrészt azt sem tudta, merre induljon el a romok közül. Ahogy szétnézett, egymás után dugták ki a fejüket a többiek is. Ugyanúgy hunyorogtak azok is, mint ő. Lassan leporolták magukat, és kisebb csoportokba verődtek. Ő is a hozzá legközelebb eső társaság felé tartott. Az emberek döbbent csendben álltak, szemlélve az eddig biztonságosnak hitt otthonuk romjait. Az embergyűrű közepén egy borvirágos orrú idősebb hivatalnok féle szólalt meg először:

– Én megmondtam, hogy egyszer ez lesz a vége. Már régen föl kellett volna újítani az egészet. Most már megmondhatom, hogy nem egyszer én voltam az, aki kijavítottam a rövidzárlatot és kipucoltam a szemétledobót. Nem egyszer jelentettem is a Hivatalnak, hogy én végeztem el helyettük az ő feladataikat.

– Maga? – kérdezett vissza egy meggyötört arcú molett asszony – hiszen maga volt a háztitkár, és amikor a Hivatalból itt voltak azt magyarázandó, hogy miért nincs főtés és miért nem folyik a víz az ötödik emeleten túl, maga bólogatott a legmegértőbben, úgyhogy jobb, ha maga hallgat!

– Nem kell ám hangoskodni! – intette le a veresorrú az asszonyt – még jó, hogy akkor nem csináltunk perpatvart a dologból, hiszen ebben a felfordulásban csak a Hivatal segíthet most rajtunk.

– Nem egészen – szólt közbe egy bajuszos, őszes hajú férfi tompa baritonján – végre összedőlt ez a rémes hodály, most végre építhetünk magunknak olyan otthont, amiben élni is lehet. Elég volt abból, hogy előírják nekünk, hogy milyen egyen-ketrecben kell vegetálnunk. Mi, akik a kezdetektől fogva itt élünk, építhetjük csak föl az új otthonainkat, nem engedhetjük meg, hogy mások szóljanak bele a dolgainkba.

– Ezt a telepet nem lehetett volna sehogyan sem fölújítani. Hányan menekültek már el innen a bizonytalanba csak azért, mert nem bírták elviselni. Jobb is, hogy összedőlt, csak rajtunk múlik, hogy mit építünk a helyébe – jegyezte meg egy szemüveges, kicsit kopaszodó filoszforma emberke. – Emlékezzenek csak vissza, hogy a lépcsőházban időnként ki voltak téve kicsiny plakátok – ezeket én írtam és én ragasztottam ki, nem kis veszélyt vállalván – amik arról szóltak, hogy véget kell vetni a Hivatal önkényeskedéseinek, és magunknak kell az új otthonunkat megteremteni. Mindig is irigykedve néztük a telepen kívülieket, hát most tessék: rajtunk a sor, mi is építhetünk hasonló világot magunknak.

– Én me-megmondtam, hogy e-el kell zavarni a hi-hivatali embereket, és le-le kell bontani e-ezt a be-beton kalitkát! – rikoltott föl egy módfelett furcsa frizurájú egyetemista, akinek a fele koponyája kopaszan világított, a másik felén hosszú sörény ékeskedett.

– Odáig rendben van – szólt közbe ? – de most összedőlt magától, és valahol laknunk kell. Hol? Hogyan? Miből? És mit építünk? Ez most a kérdés.

– És főleg az, hogy ki épít – szólalt meg szinte egyszerre a borvirágos orrú, az őszes hajú, a szemüveges, és a dadogós.

– Nekünk kéne – jegyezte meg halkan?

 

Darab idő múlva a romok között – részben azokból épülvén – új falak kezdtek mutatkozni a régi alapokon. A különböző csoportok hangadói közül a tömeg megválasztotta az építésvezetőket. Sokan nem tudták elképzelni, hogy a Hivatalt végkép ki tudják kapcsolni a felújításból. Még többen azok, akik úgy gondolták, hogy elegük volt az eddigi vircsaftból, és teljesen új otthonokat képzeltek el fölépíteni. De hogyan fogjanak hozzá? Ebben a kérdésben nem igazán tudtak közös nevezőre jutni. Végtére is megállapodtak, hogy a konfliktusokat elkerülendő, megegyeznek a Hivatallal és egymással is, csak hogy mielőbb nekiláthassanak a munkának. Persze ez nem ment könnyedén, rengeteg kompromisszumra és még több megalkuvásra volt szükség. A Hivatal csak úgy volt hajlandó lemondani eddigi megkérdőjelezhetetlen előjogairól, hogy emberei a későbbiek során megfelelő anyagiakkal és pozíciókkal bírjanak az új világban. Már nem ragaszkodtak az egyedüli irányításhoz, mert tudták, hogy egymaguk nem lennének képesek fölépíteni a romok helyén az új falakat.

A hangadók látszólag megegyeztek egymással, és támogatóik számarányának megfelelően delegálták képviselőiket a sebtiben létrehozott Irodába. Az első időkben úgy nézett ki, hogy az emberek nagy elánnal fognak hozzá az újjáépítéshez, elfogadván az ismeretlenül, de maguk által választott tervezők és munkavezetők irányítását.

A bajok akkor kezdődtek, amikor meglátták a készülő tervrajzokat, és rádöbbentek arra, hogy bizony a régi rossz, de hellyel közzel egyforma lakások helyett kinek palota, kinek még a régi cellájánál is hitványabb hajlék – mi több – kinek még az sem jutott. Igaz, nem egyen-lakótelep, hanem luxusvillák, kis családi házak apróbb társasházak és bodegák is szerepeltek a rajzokon. A romok között ezeknek az épületeknek a körvonalai kezdtek kirajzolódni a telepen.

Az első építésvezetőről régen senki sem hallott, de mégis a többség rá adta a voksát. Sokan mondták – ők is másoktól hallván, hogy ez egy rendes ember, és valóban amikor a nyilvánosság elé lépett olyan igazi építésvezető kinézete volt. Az elgondolása az volt, hogy mindenki kap egy darab papírt a régi lakása fejében – persze csak, ha bizonyítani tudja, hogy mi volt az övé – és ez a cédula lehet az alapja az új otthonának. Aztán kiderült, hogy ebből a bonból nemhogy új házat nem építhetnek, de még a házhelyet sem vehetik meg belőle. Voltak sokan, akik eladták a cetlijüket, és inkább rongyos ruhájukat cserélték újra, és voltak, akik így-úgy összevásárolták azokat, és ebből építették föl az addig nem látott palotákat, amiket később jó pénzért kiadtak. Érdekes módon, ezek mindig tudták, hogy éppen hol lehet olcsón jó telkeket vásárolni és kitől lehet az építkezéshez kedvező hiteleket kapni.

A hírharangok – melyek régen csak úgy fogalmazhattak kétértelműen, hogy abból cinkosan összekacsintva mindenki értett – egyre nyíltabban hívták föl az emberek figyelmét azokra a történésekre, melyek homlokegyenest ellentmondtak az építésvezetőség – még a romokon tett – ígéreteinek.

Az építésvezetőség érezte, hogy az emberek egyre elégedetlenebbek. Ráadásul az Irodán belül is ahányan voltak, jószerivel annyi félét akartak. Az igaz, hogy a tervezéshez és az építkezéshez egyikük sem értett – mivel régen csak a Hivatal alkalmazottai bírtak efféle képesítéssel és gyakorlattal. Az építésvezető kompetenciáját is megkérdőjelezték egyesek azzal, hogy amikor minden összedőlt, ő ott sem volt az első csoportok megbeszélésein. Végül is több felé szakadt az Iroda és egyre nehezebbé vált az irányítás – ennek megfelelően döcögősen és ötletszerően épültek az új házak.

Az elégedetlenség és a különböző megoldásokat akaró emberek közti ellentétek lassan olyan méreteket öltöttek, hogy az egyre hiteltelenebb és erélytelenebb építésvezetőség csak kapkodni volt képes. Hol a hírharangok ellen indítottak frontális támadást – amely még nagyobb felzúdulást keltett – hol a lakókat próbálták meg egymás ellen uszítani, olyan mondvacsinált ellentéteket kiváltván, hogy a szemüvegesek rosszak, a meztelen szeműek jók. Sokan bedőltek ezeknek a művi konfliktusoknak, és sikerült is egymásnak ugrasztani évtizedes jó barátokat, régi kapcsolatokat megmételyezni és komoly, nagy tudású embereket parttalan vitákra késztetni.

A levegőben lógott, hogy ez így sokáig nem mehet. Az egyszerő emberek zsigereiben érezték, hogy ez így nem jó, de fogalmuk sem volt – ugyanúgy, mint a katasztrófa bekövetkeztekor – hogy mi lenne számukra a kedvező. Azt tudták, hogy ez az Iroda nem az ő kedvükre tesz, és egyre többen sírták vissza a sivár, de biztonságos Hivatal fönnhatóságát.

A régi hivatali emberek sem tűntek el teljesen, ott voltak az Irodaházban, igaz nem nagy számban. Rajtuk kívül még a többi csoport hangadói is várták az alkalmat, hogy az Iroda vezetését átvegyék. Ki ezt, ki azt ígért az új vezetőség megszavazása előtt, mert – a régi Hivatal örökre tervezett uralma helyett, ekkorra már időnként újraválasztották az Iroda személyzetét.

Az emberek tehát az adott időben elmentek szavazni, és csak az volt fontos a számukra, hogy az akkori építésvezetőket váltsák le. Jobb híján a régi Hivatal embereire tették le a voksukat, bízva a hozzáértésükben és abban, hogy tanultak az elmúlt idők elfogadhatatlan módszereiből.

Mindenki örvendett, hogy végre ezeket is elküldték és újabb erővel álltak neki a munkának. Sokáig nem történt semmi, lassacskán dolgozgattak. Aztán az Iroda megbokrosodott, és válogatottnál válogatottabb sarcokat vetett ki az egyszerő építőkre, miközben újabb paloták épültek, nem tudni miből. A romokból kiguberált, még használható anyagokat eladták, de a közösség ebből vajmi keveset kapott vissza. Folyton azt hallották, hogy óriási adósságaik vannak, és erre megy az eladásokból befolyó pénz. Ezt persze nagyon sokan nem értették, csak azt tapasztalták, hogy mind rosszabbul élnek, miközben egyre cifrább paloták épülnek a környezetükben. Egy idő után az utcára is félelemmel mentek ki, ugyanis tömegével jelentek meg a fosztogatók, akik ellopták a talicskáikat és betörtek az alig fölépült lakásaikba. Hamarosan az új építésvezetőséget is ezekként kezdték emlegetni.

Aztán kipattant a botrány: kiderült, hogy a volt házaik alapjait eladván, az Iroda a saját zsebére dolgozott, és a befolyó összegekből tetemes summákat varázsolt el. Az is a tudomásukra jutott, hogy az építkezéshez szükséges irodákat – melyeket maguk adtak a tervezőknek – a mérnökök eladták jó pénzért, és azt ki tudja mire fordították. Az emberek hite egyre fogyott, és mindennel szemben bizalmatlanokká váltak. Csak azt látták, hogy az Irodában mindenki azt nézi, hogy saját magának mit tud szerezni, ezért aki tehette, szintén csak a maga hasznára próbált meg ügyeskedni. A házak épülgettek, de a telep egyre furcsábban kezdett kinézni. Egyre több palota és egyre több viskó született. A társasházak és kisebb villák építése mind keservesebben ment.

Az idő letelte után újfent választás előtt álltak a népek. Ekkorra már teljesen megzavarodtak és végkép nem tudták, kire bízhatják a jövőjüket. Egy részük nem mert az újabb nagyhangú ígérgetőkre szavazni. Más részük megelégelte a maszekoló szakértőket és az ifjú titánokra voksolt, bízva, hogy azok talán romlatlanok és komolyan gondolják: képesek lesznek a telep érdekeiért önzetlenül vállalni az építkezés vezetését. Azok hangzatos ígéretekkel kápráztatták el a hallgatóikat, hogy majd ők megteremtik a cívisek telepét, cívis építésvezetőséget alakítanak, cívis rendet teremtenek.

A választás után alig nehány szavazattal az ifjak nyertek. Meglepetésként érte őket is a győzelem, hiszen ezek után már nem csak ostorozni kellet az eddigi módszereket – hanem nekik kellet kézbe venni az irányítást. Ahhoz pedig nem értettek, hiszen az iskolákból ültek be rögtön az Irodába, és szinte egyikük sem dolgozott előtte egy percet sem. A munkavezetőket nagyrészt a régi Hivatal azon embereiből toborozták, akik annak idején – látva régi munkaadójuk bukását – fennen hangoztatták, hogy ők már előre látták a kudarcot.

Ezeken kívül maguk mellé vették az először választott hangadókat – akiket másodszor is elutasítottak az emberek – és egy rendkívül érdekes figurát, aki cirkuszi kikiáltóként szerzett magának az egyszerő emberek közül nem is kevés támogatót, azonban a többséget kirázta a hideg, hogy ez az artista is részt vesz majd az irányításban.

A hírharangok persze szétkürtölték az emberek felé azokat visszásságokat, amiket a fiatal építésvezetők és hűbéreseik – eltelve a hatalmuktól – műveltek. Erre az volt a válasz, hogy megfenyegették őket: elveszik a harangjaikat.

Az emberek ekkorra már egyáltalán nem értették, hogy mi történik körülöttük. Mielőtt megválasztották az éppen aktuális építésvezetőket, mindig élt bennük a remény, hogy valamivel jobban fognak élni, előbbre lépnek a közös munkában. Azután csak azt tapasztalták, hogy hagyták magukat újra és újra palira venni. A megválasztott vezetők, azok barátai, rokonai és ezek alattvalói eközben derekasan gyarapodtak a cívisek nyomorának árán.

 

Ő azon vette magát észre, hogy egyszer csak nincs mit tennie, pedig egész életében azért dolgozott, tanított, hogy az emberek emberibb módon éljenek. Nem vette észre, hogy csak az jut előbbre, aki ügyeskedik, félretéve minden addigi írott és íratlan törvényt. ő úgy gondolta, elég, ha végzi a dolgát. Nem állt be egyik nagyhangú csoporthoz sem, aminek meg is lett az eredménye, mivel darab idő múltán csak baleknak nézték, aki nem képes az új világhoz alkalmazkodni, így nem is tartottak igényt a munkájára.

Eleinte megpróbált hatni az emberekre, hogy nem lesz jó vége annak, hogy a pillanatnyi látszat-haszon érdekében minden öröknek tartott értéket gondolkodás nélkül föladnak.

Aztán csak ült a bodegák közt, a paloták árnyékában, és bután bámult bele a világba…

Legutóbb szerkesztette > Adminguru
Szerző Verő László 84 Írás
1986-ban alapítottam meg a Héttorony Könyvkiadót, mely élt tíz évet, és több mint száz kiadott kötet maradt utána. Béke poraira. Most - e kor igényeinek megfelelően - itt, a világhálón halásszuk a jó írásokat, remélhetőleg szerzőink, és olvasóink örömére.