Kiss Jánosné : Magnóliák

A késő délutáni napfény egyre kevésbé melegítette a hátát, ahogy hóna alatt egy kenyérrel a hazafelé vezető úton sietett. Halványbarna szerzeményétől erőteljesen megkordult a gyomra.

Egyenesszálú, hirtelennőtt haja hollószárnyként repkedett körülötte, miközben bele-belekapott a szél. Néha eszébe jutott ugyan a nénje intése, miszerint, hogy az utcán hordania kell a fejkendőt… a lány még a gondolatba is beleborzongott, hogy a vastag, koromszínű anyagot a fejére tegye. Inkább a vállára kötötte, ha már rongyokban kell járnia, legalább ne nézzen ki úgy, mint egy öreg cigányasszony. Persze, eltervezte, hogy amint a házukhoz ér, majd visszaveszi, de most csakazértis belerázta fürtjeit a kora tavaszi napsütésbe.

 

Végre kedvére kacérkodhat a friss fuvallattal, anélkül, hogy a néni percenként a kötelességeire emlékeztetné!

Bár ez az ötperces séta a pékhez nem nevezhető éppen álmai beteljesülésének, de a pék legalább még dolgozik, és a tél különösen hosszú volt.Hosszú és nyomasztó érzésekkel terhes. Még jóval a tél előtt, ősszel történt az a szörnyűség amit azóta sem tudott feldolgozni, amikor az apját kivitték és… Ahogy eszébe jutott az édesapja, a lány hirtelen úgy érezte, hogy muszáj megállnia, mert a fájdalmas nyomást a mellében képtelen elviselni. Agyába rémes emlékképek tódultak, amelyekre nem akart emlékezni, de a gondolatok már elragadták, és messze-messze vitték a félig lerombolt házak közrefogta szürke utcából, ahol az épületek vakon néztek ki feketéllő üregeikből: az éjszakai bombázások nyomain át.

 

A képek villanásai egyenként hasítottak a szívébe; ahogy megjelennek az egyenruhások… apja kemény tekintete, amikor beküldi a szobába… az ismeretlen félelem, amely pillanatok alatt változott kétségbeesett rémületté… a papa megadó válltartása, és az igyekezet, ahogy leplezni próbálta a szégyent, hogy azok az emberek nézik végig a halálát, akik békeidőben a szomszédai, barátai voltak. Nem vitték el messzire, a gangon végezték ki, a lány még ma is emlékszik a két puffanásra; az egyik éles volt – semmihez sem hasonlítható – a másik tompa, miként az inas férfitest a földre zuhant… aztán tébolyító csend.

 

A következő kép, amire emlékszik, már csak a hófehér magnóliákon megdermett, feketéllő vér látványa volt.Megpróbálta összeszedni magát, hiszen csak egy utcányira volt az otthonától, és már nem is érezte annyira simogatónak a tavaszi szelet.- Kann ich Ihnen helfen? – a kérdés acélos éle kirántotta fájdalmas merengéséből. Csodálkozva nézett fel az egyenruhás férfira, és nem is sejtette, hogy mennyire szép azzal a hatalmasan csodálkozó, étcsokoládé színű pillantásával, amelyet ragyogó-riadttá tett az imént átélt könnyes emlékezés. Az egyenruhás szálfaegyenesen állt előtte. Egyetlen másodperc alatt mérte fel, mennyire fiatal ez a lány. Mennyire fiatal és ártatlan…

A lemenő nap sugara megcsillant a sapkáját diszítő sason.

A lány ereiben megfagyott a vér. Bár nem értette a kérdést, automatikusan nemet intett a fejével és meglódult a lustán heverésző macskaköveken.

 

Rövid idő után meghallotta a mögötte kopogó lépteket. Meg sem lepődött; félt. Még sietősebbre vette a tempót, amely egy idő után sajátságos ritmussá elegyedett az egyre hevesebben dübörgő szívével. Futni kezdett, de a háta mögötti kopogás is egyre gyorsabb lett…

 

Nemsokára észrevette a régi bérház szélesen ívelő kapuját. Villámgyorsan befordult, s amint az ismerős kapualjban tudta magát, megállt egy pillanatra. Csend volt körülötte. A lakásuk ablaka alig kétméternyire tőle szelíd fényt árasztott ki a gangra. Úgy látszik, a néni hamar lámpát gyújtott ma.

 

Vad lihegése lassan normális lélegzetvétellé csendesült. Már nem is tudta, mitől ijedt meg annyira. A vállát fedő kendőt egyetlen mozdulattal a fejére kanyarította. Jól van. Kissé rosszak az idegei mostanában… de legalább a néni prédikációját a kendő miatt nem kell végighallgatnia. Elindult a lakás ajtaja felé, de váratlanul hideg kéz rántotta vissza a kapualjba. A kenyér szinte nem is puffant a mocskos kövön, ahogy leesett.

 

A lány tudta, ki a támadója. Akaratlanul is sikoltott egy rövidet, de aztán rájött, hogy a néni süket, mint az ágyú, más meg úgysem segíthet rajta. A sikításra a katona jelentőségteljesen megrántotta a melléhez simuló géppisztolyt. A lány látszólag megértette a mozdulatot, mert nem is védekezett, amikor a falhoz préselte, hogy vad harapással belekóstoljon a szájába. Éppen annyira puha és telt volt, ahogy elképzelte… Izgatott lihegése betöltötte a bűzös kapualjat. Kezei vad markolászásba kezdtek,különös figyelmet szentelve az asszonyosan telt kebleknek, majd kis idő múlva örömmel fedezte fel, hogy a lány nem visel alsóneműt…

 

Nem hitte el, hogy a lakásuktól két méterre fogják megerőszakolni. Furcsa fordulat, hogy talán éppen ott, ahol apja vére sötétre színezte a követ; ott teszi magáévá ez a katona, ez a német tiszt. Mégis, ellenállás nélkül hagyta, hogy a férfi mohó ujjai mély fájdalmat okozzanak az ágyékában és azt is csak némán tűrte, ahogy a férfi kigombolva az egyenruha nadrágját felhajtotta a nehéz vászonszoknyát, hogy aztán nekiessen… pontosan tudta mi következik most. Egyetlen kép volt előtte, ahogy apja ránézett, mielőtt a szobába parancsolta. A férfi kemény tekintete áthatolt az időn át, és ez olyan bátorságot adott a lánynak, amitől egyszerre nevetséges lett a halál.

 

Végül furcsa dolog történt. A koraesti csendet éles csecsemősírás törte meg. A lány mellét ismerős melegség árasztotta el, és még valami, amitől a férfi hirtelen elhúzódott tőle, hogy szemügyre vegye, mitől lett sikamlós-ragacsos a keze. – Was ist das? – kérdezte undorral, de a lány csak bámult rá.

 

A kisbaba sírása teljesen összezavarta, már nem volt annyira kecsegtető a halál, inkább sürgető vágyat érzett, hogy az apróságot a fájdalmasan feszülő melleire tegye, és csak nézze, nézze ahogy mohón kortyol. A katona megszagolta a kezét, majd öklendezni kezdett. – Es ist dein Kind? – értette meg hirtelen. – Es ist dein Kind? – üvöltötte mégegyszer, miközben sietősen elrendezte magán az egyenruhát. Aztán a lányra fogta a géppisztolyt: – So ist das Krieg… – mondta, és becélozta a karcsú sziluettet.

 

A csecsemő egyre hangosabban visított. A katona elszántan tartotta a fegyvert, majd éveknek tűnő, hosszú másodpercek után meggondolta magát és kiviharzott a néptelen utcára… A nedves fal dohos szaga eszébe jutatta, hogy még él. Ha viszont még élek, meg kell etetnem a gyermekem – gondolta és elindult a fény felé. Pár lépés után visszafordult a kapualjba… a néni biztosan hiányolná a kenyeret.

 

A magnóliafa éppen virágzott.

 

Legutóbb szerkesztette - Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.