Kovács György Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
György
9 év 5 komment

Méltóságteljesen, ahogy csak

asszony állhat városház előtt

lépcsőről lépcsőre kitöltve teret,

a fehér blúzokat, honnan a dal fakad.

 

Ki tudja, miről szól az ének?

Fehérlábú asszonyhad

ritka és gyér tapsfizetséggel’

– jutalmul anyákat illetvén ennyivel!

 

A kórus meghajol: – vége

olyan „igazi”, mai ünnep volt ez

9 év 12 komment

Ez nem a más, csak egy másik

– Kánaán-közeli világ –  ahogy a zöldet

barnával húzod, s megnyitod rostok éltének kapuját.

 

Foltokba rejlőn tárul színek zenéje, s világképed

fakó árnyak tüntetik ecsetvonásod nyomát,

a mélyre karcoló elsőt, majd a lassan elfedő következőt…

 

Sárgában élsz, kevered vörössel,

határok nélkül csókoló száj,

benne ékszerként akril-szár ecsettel…

 

Árnyak, színek és vonások

szavak helyett artikulátlan jelek:

– neked ne járna kitárulkozás?

 

Ez nem a más, hanem egy nagyon más világ,

zsigerek mozgása nem holmi asszony ajkának igéje

nem szépkedő, finoman szonetté fűzött szóláncolat,

 

igaz példa-attitűd, nem csupán vizuális tartományban…

Akaratod úgy emel bennem hitet, ahogy az

a Nagy Könyvben – általad – örökre megfestetett…

9 év 12 komment

Lángtorkú este volt,

2007-es Villányi pihent lomhán az asztalon

szinte figyelte semmi szóváltásunkat. 

Nem moccant pohár, szem se rebbent

ibolyán-túli felfoghatatlan fény,

ahogy kéz ért érintetlenül kezet 

erősek voltunk,

némán kapaszkodtunk bele e semmibe

ott és akkor, még ebben is találva jövőt…

9 év 12 komment

“Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35)

 

Külön-világ, ahogy csendünk

próbáltuk megfelezni

az Ünnep éjjelén

 

jó keresztényként

személyre szabva

egymás ítéletét

 

bocskorban tapostunk

a Kálvária finomra

zúzott kövén…

 

Hírtelen a magasba emeltük

– majd hangos igével

illettük egymást: – csendesen!

 

A keresztfa még le sem ejtetett

töviskoszorúink a megszokott

helyükre kerültek

 

nem volt nehéz a magasban

tudni egymást – egyre csak fel!

– Elérkezett az utolsó állomás

 

nagyok lettünk, a közöny

összefont kézzel kísért

bennünket végig a Golgotán

 

ott fönn, lélekben mi is

megfeszültünk egy kicsit,

de feszület végtelen

 

gázlámpa fényű árnyán…

– Ismét elhalasztottuk

a feloldozást…

 

9 év 10 komment

“Sanguis non fit aqua.”

 

Búzaként szökött szárba a nyár

e föld még – színtiszta teremtés

vizet fakaszt aszályra ősi vér

kalászt nevel – parázsló kenyérré…

 

 

9 év 6 komment

Az illusztráció Juli Vajda munkája

 

Fejét emeli Hold a tó vizén

szirmai ablakon fagyott jégvirág

bentre kerít álmot a messzeség

 

lágyan evez a túlparti homokban

mint szél hátára ültetett vitéz

ki szótlan küldi érted legkisebb gyermekét

 

ámuló hangon nyújt vigaszt

akár gallyak közt halkan suttogó parázs

s puha kenyérként nyújtja át

e tékozlón szétszórt fényes koronát…

 

9 év 22 komment

 

 

Néha megértjük lator szemét,

ahogy néz a feltámadó szélben,

néha engedünk szent szerettünknek árulást

magunkon vakarva örökkön sebét,

torzón, kontúrok nélkül válunk önmagunkká,

lassan az akarok lenni – akit látsz…

 

 

 

 

 

11 hónap 18 komment

Még meg sem jelent a kép,

csupán lágy hangok mozgatnak érfalat,

akart tapintás, tömjénfüstölő légmagánya,

akár a miénk is lehetne.

 

A rezdülés külön-külön,

de lehet, épp egyszerre csap le,

mikor álomnak dől kimondatlan vágy.

A távolság magát, önmagán osztja be,

 

hiába nyárparázs,

hiába szalonnanyárs utáni tűzmartalék,

intim perceink a széljárás kiszolgáltatottjai.

A sátortalan telihold, a feledhetetlen békanász

 

örökül maradt, mint nyári fesztivál..

Én itt, s Te ott,

hajlékunk bűntelen mézes csupor,

hiszen csak ők számítanak, a ronthatatlanok…

 

 

 

 

 

 

9 év 22 komment

“Hisz’ számunkra embert, magadnak állatot faragtál
– képmásainkból…”

 

Ugye sejted, ki húzta végig ujját

a kovácsoltvas kapun?

Már akkor megriadtál vérbe mártott kezétől,

pedig csak gyertyaformát hajlítottál,

s öntötted tele forró viasszal tenyerét

– cinikus mosollyal kísérve.

 

Sohasem hittél jelent, sohasem hittél olyan jövőt,

mely most a körmök pattogásán át

fémjelként őrzik álmatlan éjszakáidat.

Semmi hited inog, elmúlt temérdek tejszín-szűz napod,

langy életed, ezen egyszerű körömhang járja át

gyalázva nyugalmad, sértve méltóságodat…

 

Tenni akartál, hát tettél is érte,

kimertél minden vizet az Úr játszóterén…

Még hosszú sorokban álltunk,

s hiába kértünk áldást szerszámtól erős kezedre

– te mégis ütöttél… Mennyire más így látni,

ahogy szánalom üli arcod.

 

Bevallom ritkán,

de még ennyi idő után is szól érted ima

bár csak halkan, s csendesen hangzik el neved

– mert hát, valaha az is volt.

Látod? Most én mosolygok, csupán szánalmadon

nekem öröktétel ez, nem pedig elég…

 

Nincs dolgod más, csak gyere szembe

és nézz úgy, hogy lássam a riadalmat szemedben

– melyet, te sohasem láthattál viszont…

Bevallom pajkoskodom, mikor kezem kerítésedhez ér,

vagyok, mert lehetek gyermek, s élhetem legszebb férfikorom…

Hisz’ számunkra embert, magadnak állatot faragtál

– képmásainkból.

 

9 év 13 komment

Hideg az új tavasz, még délidőn is
az erdősáv felett a harangszó megáll,
a böjti szél üvöltve tartja távol:
– a harangláb irgalmas otthonát.

A nyárfasor menti kanális is vacog

szálkásra hűlt dermedt tömege alól,
csend válik suttogássá, nem csak a létező:
– múlt sodrát is szöktetné a víz.

Hangüzenet süvít lebegő madár igén,
mély bronz-sóhaj csupán e déli kondulás,
magához int szélvész kegyelméből:
– mint minden elbukott lelkű szolgát…

Kovács György Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.