Méltóságteljesen, ahogy csak asszony állhat városház előtt lépcsőről lépcsőre kitöltve teret, a fehér blúzokat, honnan a dal fakad. Ki tudja, miről szól az ének? Fehérlábú asszonyhad ritka és gyér tapsfizetséggel’ – jutalmul anyákat illetvén ennyivel! A kórus meghajol: [… Tovább]
Ez nem a más, csak egy másik – Kánaán-közeli világ – ahogy a zöldet barnával húzod, s megnyitod rostok éltének kapuját. Foltokba rejlőn tárul színek zenéje, s világképed fakó árnyak tüntetik ecsetvonásod nyomát, a mélyre karcoló elsőt, majd a [… Tovább]
Lángtorkú este volt, 2007-es Villányi pihent lomhán az asztalon szinte figyelte semmi szóváltásunkat. Nem moccant pohár, szem se rebbent ibolyán-túli felfoghatatlan fény, ahogy kéz ért érintetlenül kezet erősek voltunk, némán kapaszkodtunk bele e semmibe ott és akkor, még ebben is [… Tovább]
„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35) Külön-világ, ahogy csendünk próbáltuk megfelezni az Ünnep éjjelén [… Tovább]
„Sanguis non fit aqua.” Búzaként szökött szárba a nyár e föld még – színtiszta teremtés vizet fakaszt aszályra ősi vér kalászt nevel – parázsló kenyérré…
Az illusztráció Juli Vajda munkája Fejét emeli Hold a tó vizén szirmai ablakon fagyott jégvirág bentre kerít álmot a messzeség lágyan evez a túlparti homokban mint szél hátára ültetett vitéz ki szótlan küldi érted legkisebb gyermekét ámuló hangon [… Tovább]
Néha megértjük lator szemét, ahogy néz a feltámadó szélben, néha engedünk szent szerettünknek árulást magunkon vakarva örökkön sebét, torzón, kontúrok nélkül válunk önmagunkká, lassan az akarok lenni – akit látsz…
Még meg sem jelent a kép, csupán lágy hangok mozgatnak érfalat, akart tapintás, tömjénfüstölő légmagánya, akár a miénk is lehetne. A rezdülés külön-külön, de lehet, épp egyszerre csap le, mikor álomnak dől kimondatlan vágy. A távolság magát, önmagán osztja [… Tovább]
„Hisz’ számunkra embert, magadnak állatot faragtál – képmásainkból…” Ugye sejted, ki húzta végig ujját a kovácsoltvas kapun? Már akkor megriadtál vérbe mártott kezétől, pedig csak gyertyaformát hajlítottál, s öntötted tele forró viasszal tenyerét – cinikus mosollyal kísérve. Sohasem [… Tovább]
Hideg az új tavasz, még délidőn isaz erdősáv felett a harangszó megáll,a böjti szél üvöltve tartja távol:– a harangláb irgalmas otthonát. A nyárfasor menti kanális is vacog szálkásra hűlt dermedt tömege alól,csend válik suttogássá, nem csak a létező:– múlt sodrát is [… Tovább]
