dr Bige Szabolcs- : A testvérem vagy!

Vacsora után a felnőttek hosszúnyakú poharakból kortyolgattak – elismerően cuppogtatva – márkás borokat *

 

 

 

 

 

 

Rég látott ismerősök jöttek hozzánk vendégségbe. Mi akkoriban Bécsben laktunk. Apa ott dolgozott, mint számítástechnikai szakember, anya pedig otthon ült egész nap. Főzött, takarított, és újra takarított. Pedig neki is volt diplomája. Tanári, de nem kapott állást. Volt elég hazai tanár a városban, nem volt szükség az idegenre.

    Mi az öcsémmel iskolába jártunk. Ő a másodikba, én pedig a negyedikbe. Hiába én voltam a nagyobb, ő tanult jobban. Nekem még mindig gondom volt a némettel, pedig már több, mint három éve, hogy kijöttünk…

   A vendégek érkezése előtt már hetekkel izgalom uralkodott az egész házban. Főként anya jött-ment, futkosott nyugtalanul. Legyen elegendő és különleges ennivaló a hűtőben, legyen tisztaság mindenütt, legyen ízlésesen berendezve a vendégszoba. Meg más hasonló. Apa asszonyt fogadott, hogy minden ablakot pucoljon meg, minden szobát súroljon fel, a szőnyegeket vigye tisztítóba.

Csak reánk, gyerekekre nem volt senkinek érkezése. De nem is kellett velünk foglalkozni: tudtuk a dolgunkat. Reggel iskolába menni, délben haza, ebéd után tanulás, este TV-nézés. Arra kellet vigyáznunk, nehogy rendetlenséget hagyjunk magunk után, vagy nehogy összepiszkoljuk a frissen felvikszolt parkettát. Persze, ha valami ilyesmi megtörtént én kaptam a pofonokat, mert én vagyok a nagyobb, és az öcsémre is nekem kell vigyáznom. Nyílván nem maradtam adós neki a megtorlással. De azért jól megvoltunk mi ketten. 

Végre megérkeztek a várva-várt vendégek. Autóval jöttek. Kolozsvári rendszámúval. Mindannyian leszaladtunk fogadásukra. Hárman jöttek: egy feltűnő szépségű szőke nő: Zita, egy sportos, kékszemű férfi: Tamás és egy öcsémmel közel egykorú copfos fruska: Daniella. Nagy ölelkezés, puszilódás következett, majd bevonult az egész társaság a nappaliba.

A vendégek elfoglalták a szobájukat, kicsit pihentek, a fürdőben felfrissítették magukat, és apa hívására lejöttek vacsorázni. Anya mindenféle kaviáros, aszpikos csodával kápráztatta el a társaságot. Tamás pedig otthonról hozott füstöltoldalassal és házikolbásszal viszonozta a háziasszony kínálatát. Vacsora után a felnőttek hosszúnyakú poharakból kortyolgattak — elismerően cuppogtatva — márkás borokat. Nekünk, gyerekeknek zöld, piros, sárga üdítőket töltöttek kívánság szerint. Kellemesen telt az este…

Apa szabadságot vett ki, hogy bemutathassa Bécs nevezettességeit. Egy hétig jártuk naponta a várost. A Pratertől a Burgig, a múzeumoktól a templomokig, opera előadásoktól koncertekig. Apa a jól értesült idegenvezető, anya az utolérhetetlen háziasszony szerepében sütkérezett. Mi pedig az öcsémmel, mint két jó testvér versengve igyekeztük Daniellát szórakoztatni. Nem sok sikerrel. Semmi nem tetszett neki: vagy túl hideg volt, vagy túl meleg. A múzeum unalmas, a templom meg ijesztő, Schönbrunn fárasztó, a koncert túl hangos, és különben is az egész Bécs vacak (!)

A negyedik, vagy ötödik napon itthon maradtunk, mert rossz idő volt. Zuhogott az eső, és a télikertben unatkozunk. Én a sarokban egy kisasztal mellett rajzoltam. Pillangókat szerettem rajzolni. A tarka szárnyaikat színes ceruzával kifestettem, a csápjaikat vékony grafittal húztam ki. Nagyon élveztem ezt a munkát. Az öcsém megbabonázva nézte a működésemet, de Daniella ezt is unalmasnak találta.

El is vonult duzzogva. „Velem senki sem törődik, megyek egyedül játszani az udvarra!” — mondta, de senki se figyelt rá. Perceken belül bőgve és bőrig ázva jött vissza, és felrohant a szobájába.

Öcsém elkérte a ceruzáimat, hogy ő is rajzoljon. Odaadtam. Nem vagyok én olyan gonosz, mint sokan hiszik (!)

Apa és Zita elmentek italt vásárolni a bevásárlóközpontba autóval. Minden tartalék szesz kifogyott a házból. Tamás anyával pusmogott a zöld növények között megbújó padon. A kicsit, az öcsémet a rajzasztalnál hagytam, és közelebb settenkedtem a beszélgetőkhöz. Izgatott, mit tudnak annyit beszélni egymással.

Éppen anya beszélt, mikor olyan közelbe értem, hogy meg tudtam érteni, miről folyik a szó: „Már nincs mit tenni. Késő.” „Semmi sem késő” — válaszolta Tamás. „Nincs értelme újra kezdeni” — tiltakozott anya. „Nem újrakezdésről van szó, hanem folytatásról”. Nem igazán értettem, mit kellene újra kezdeni, vagy folytatni.

A levelek takarásában észrevétlenül guggoltam a földdel teli dézsák között. Ők nem láthattak, de én jól láttam anya arcát. Lesütötte a szemét, nem nézett a férfire.

„Emlékezzél, hogy volt ott a nyári táborban. Azt mondtad, soha nem hagysz el!” — erősködött Tamás. „Mégis eltűntél az életemből.”

Kezdett érdekes lenni a beszélgetés. Izgatottan figyeltem tovább.

       „Rég volt az, Tamás. Több mint tíz éve.” „Tizenkett?!” — vágta rá a férfi. „Miért mentél olyan

hirtelen férjhez?” „Hát, nem tudod? Te akkor egyetemista voltál, minden jövedelem nélkül. Nekem pedig biztos megélhetésre volt szükségem, hiszen már nem voltam egyedül.”

Ekkor megértettem. Megértettem és szinte elájultam a felismeréstől. Már nem emlékszem, hogyan hagytam el a télikertet, és rohantam fel az emeletre. Egyenesen a vendégszobába rontottam, kopogtatás nélkül. Daniella ott ült az ágy szélén, fejére törülköző volt tekerve, akár egy turbán. Döbbent felháborodással nézett rám. „Mit keresel itt? Takarodj a szobámból!” „De, de…” — makogtam. „Semmi de. Sipirc!”

Nem bírtam tovább. Lerogytam a földre és zokogva kiáltottam. „A testvérem vagy! Hallod? A testvérem vagy. A te apád az enyém is…”

 

 

Legutóbbi módosítás: 2008.03.26. @ 17:43 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.