Körülötted verdes a suhanó éj hatalmas szárnya, fekete fátylat borít az álomba zuhanó vén világra. Alszik a város, pilled az álom, lelked oltárán suttogod utolsó fohászod. Csak a hold sétál feletted a háztetőn, csak neked játssza utolsó dalát az éji hegedűn. Csepp-könnyei a nyirkos aszfalton terülnek szét, ráncosra gyűrt koldus álmaid vetetlen fekhelyén.
Ott állsz a szikla szélén, alattad ásít a mély, szárnyaid széttárod őrült vaklepkeként. Nem nézel hátra, múltad temeted, az emlékek fércelt álomként utánad settengnek. Lépkedő fájdalmadra halkan kúszik árnyad, pinceszagú falak mögött üvöltöd ki magányodat. Tagadod múltad, hazudod jelened, lábad elé hullnak sárguló emlék-képek. Keresed Istened, a káoszból kiutat, de nyelveden csak botladozó szavaid bolyongnak. Elhagytad szárnyaid, hideg avarban fekszel, imára kulcsolva ég felé tartod kezed. Most minden szót lüktetve, fájón érzel, mit vágyó testtel ezerszer megéltél a kötélként feszülő létben. Az idő ránca lassan lecsorog arcodon, csendes léted magadról végleg legombolod. Múlt-tükröd szilánkokra tört, feltépte lelked, halványuló emlékek testeden stigmaként lüktetnek. Nem maradt más, csak néma arcod, lassan beborít a ködbe vesző súlytalanságod. Egymagad maradtál, saját kereszteden, dacoló pillanatként léped meg utolsó lépésedet.
Lepkeárnyad a magasba szárnytalan zuhant, nevenincs kékálmokat öleltél csitulva, hangtalan.
A légtánc fájdalmas mámorában, töredezett létedben repedt szét az utolsó hajnal, most fényburkában ébredve lebegsz, mint egy fáradt testű, néma angyal.
Legutóbbi módosítás: 2008.02.01. @ 08:00 :: Szilágyi Hajni - Lumen
