Ősjelképek közé odavetve –
ég és föld között a közvetítő
feje és lábfeje leggyorsabb kapcsa:
a fájdalom – testvériségünk titka,
mi az anyagból jő, hogy legyen mit
meghaladni, s ne jusson sehova.
Milyen más rátekinteni, mint
belenézni, s átengedni magunkon,
ami nélkül világunk csak elbeszélés,
jól formált szó vagy képművészet –
pedig az eredeti szó megemészt,
és karámba zár az igaz kép, nem enged.
Hurkolódik a világ belőlünk,
s mi kilessük a csodát: a menekülés
egyetlen útját, mi ránk vall, oly más –
és hány milliárdszor lesz még, volt már.
Fej, kéz, szív helyére téve, és a szem –
becsukva mind a négy vagy tárva: egyre megy.
Egy nagy levegővétel atomtól csillagig –
megnehezült légzés a távlatok miatt –
határaimon átvillan a határtalan,
s marad kábítószerem; tartom csodának:
ugyanúgy egész vagyok, révülete a résznek:
egy pillanatra nyílok-zárulok – szerethetek.
Oda se figyelek, s napjaim készek,
épületemben liftek föl- és le;
sejtjeim, köszönöm; köszönöm, szövetek,
ha nekem az egész gondja fejemben –
hatalmas agy lennék, az is kevés lesz –
köszönöm, hogy gondom más lehet.
Mi nem engedi az ódát szólni,
kinek kiáltsak dicséretet;
nem vártam semmit, s mindent kapok;
ki az, aki ennyi jót tesz velem –
hiába használom magam mint eddig,
nem csupán magam működik itt benn.
