dr Bige Szabolcs- : Van kutyája?

Gyárfás mesélte

 

 

 

Alábbi történetet barátom, Gyárfás mesélte.

Egy hosszabb autóúton vett részt hivatali megbízatásból, s a gépkocsivezetőn kívül még egy lány is utazott velük. Ez alkalommal terelődött a beszéd a kutyákra, kutyatartásra, tenyésztésre.

— Van kutyája? — kérdezte a lány Gyárfást, miután már jó ideje csak a tájat bámulták, és úgy tűnt, kifogytak a témából.

— Rottweiler — jött a nem túl bőbeszédű válasz.

— Milyen? — erőltette a beszélgetést a lány.

— Szelíd, mint egy kisbárány.

— Ez az első? — jött az újabb kérdés.

Lehúztak egy autós pihenőhöz, és előszedték az elemózsiás dobozokat, s a sofőr, mint gyakorlatias társ, a csomagtartó tetején rögtönzött terítéket a reggelihez. Később kávét ittak egy termoszból, s Gyárfás csak akkor válaszolt a lánynak, a feketét kortyolgatva.

— A helyzet az, hogy első pillanatban nem tudtam, mit válaszoljak. Gyerekkoromban falun laktunk, mindenféle állatot tartottunk, és persze kutyánk is mindig volt. Miután családot alapítottam, és beköltöztünk a városba, ez az első.

— Kapta, vagy vette? — nem hagyta magát a lány lerázni, folytatta a kérdezősködést.

— Egyszerű kérdéseket tesz fel, de én egyikre sem tudok igen-nemmel felelni. Most is azt kell mondanom, is, is…

— Nem értem. Hogy van ez?

— Egyik vasárnap reggel — kezdte Gyárfás a kutya történetét — a piacon ténferegtem. Igazából nem is akartam semmit sem vásárolni, csak úgy nézelődtem céltalanul. Gyerekkorom óta szeretem a piaci zsibongást. Ahogy immár éppen jönnék kifele, a járda szélén észreveszek egy fiúcskát, aki előtt egy cipős dobozban öklömnyi kiskutya vinnyogott. Megálltam, s lehajoltam, hogy vigasztaljam, simogassam meg a csöppséget. Valóban, ahogy a kutyus kobakját az ujjammal kicsit megcirógattam, elhallgatott.

— Vegye meg, bácsi! — szólalt meg könyörgő hangon a fiúcska.

Ránéztem a gyerekre, s annyi bizalom volt a szemében, hogy elmosolyodtam.

— Magának adom ingyen, mert maga jó ember! — szólalt meg újra a gyermek.

— Miért akarod eladni, elajándékozni?

— Nem tarthatom meg. Szűkösen lakunk…

Annyi szomorúság, bánat volt a hangjában, hogy szó nélkül elővettem a pénztárcámat, kivettem egy nagyobb címletű bankjegyet, és átnyújtottam. Félve vette el, majd amikor látta mekkora összeg, hálásan elmosolyodott.

— Nagyon szépen köszönöm! — mondta udvariasan, és zsebre tette a pénzt.

— Mit veszel rajta? — kérdeztem olyan tapintatlanul, mint ahogy egy felnőttől csak kitelik gyerekekkel szemben, de nem vette zokon.

— A kistestvéremnek egy pár cipőt! — válaszolta habozás nélkül.

Megdöbbentett ez a válasz és elszégyelltem magam. Hamar még egy másik ugyanakkora összegű pénzt vettem elő.

— Vedd csak el! — biztattam. — Amit az elébb adtam nem elég a cipőre.

Erre eltette ezt is, én pedig felvettem a kiskutyát az ölembe, otthagyva a járda mellett a gyereket, aki mosolyogva integetett utánam. Nos, így történt, hogy nem is tudom igazán, vettem-e, vagy kaptam, vagy ki kapott valamit, és mit? Mikor nagyobbra nőtt a kutya, derült ki, hogy fajtiszta rottweiler. Szuka, de mivel nincs törzskönyve, tenyésztésre nem ajánlott…

Visszaültek az autóba, s feltűnt, hogy a reggel fényei hirtelen megváltoztak. Felszállt a köd és kivilágosodott az égbolt. A nap még nem mutatkozott, az előtte tornyosuló hegyek eltakarták, de a fénye már felragyogott és megvilágította az ormokat. Varázslatos jelenség volt!

— Csodás! — kiáltottak fel mindhárman egyszerre.

— Nem mondta még meg, hogy hívják a rottweilert? — kérdezte később a lány, ahogy célhoz érve kiszállottak a kocsiból.

— Majd, ha újra találkozunk, megmondom! Maradjon ez ok egy későbbi találkozásra — szólott és belépett a hivatalba…

— Ez már több mint egy éve történt, de még került alkalom, hogy megmondjam neki a kutyám nevét — fejezte be Gyárfás a történetet.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 647 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.