Olyan elnyúlt, hosszú háromszög alakja volt az egésznek, kicsit lekerekített oldalakkal. Elsőre könnycsepp benyomását keltette, persze mindössze azért, mert a tető ilyen formájú volt. Jobbról is, balról is egy út vezetett mellette, az utak szélei már a szakadékba néztek. A könnycsepp alakú, vasráccsal körülvett furcsa, temető volt. Olyan, amiben mindenki egyforma és hirtelen egyenlő. Nem nagyon volt andalgón kesergő bánatosságra idő, az egyenlő parcellák lakói felé, meg volt ott mindenkinek a saját -zöldes keserűn beesett arcú-, kérges bánata.
Szóval hát, a nagy semmi közepén, van egy ilyen is, ahol a semmibe veszetteket -nehogy hírvivők legyenek-, akár azt mondhatnánk, illendő kegyelettel, rendesen megjelölt, egészen csinosan gondozott sírokba temetik.
– Gépkocsira!
Harsant a parancs. Előbb a csákányokat és lapátokat dobták, majd a toprongy brigád fürgén, mint aki semmit nem csinált egész nap, szökkent a fedélzetre. Megszokták, hogy nincs hová szökni. Bőven elég volt egy géppisztolyos őr, aki bambán lógó fejjel, géppisztolyára támaszkodva szundikált, nagyokat nyögve, mikor az jól állon vágta, egy-egy huppanónál. Rongyosék is nagyon szerettek gépkocsizni, addig legalább pihenhettek. Volt aki még szundítani is tudott, más vöröslő szemekkel áhított a bajtól elvonó álomért, de ülve, még ilyen körülmények között sem tudott, legfeljebb meghalni.
A nagyon rázós utat, kevésbé rázós, aztán viszonylag sima váltotta fel. Tudták, hogy közelednek.
A „gépkocsiról” kiáltásra úgy szökkentek le, mint a szöcske, mintha nekik soha nem kellene, sem pihenni, sem aludni. Robotok! Ha megnyomják a gombot, teszik amit mondanak, ha napokig akkor napokig.
Esteledett, kellemes idő volt. A sors fintora és kegye folytán -azelőtt ilyen soha nem történt-, talán az ellenőrizhetőség érdekében, vagy a jó ég tudja miért, csőlátó őreik, a megszokottól eltérően, minden programbeidegződés és nyűg festett rajzolatát mellőzve, egy szűk területű tisztás füvére böktek.
– Mindenki hanyatt fekszik, nem kacskaringóba, ahogyan éjjel szoktak!
Gyors vigyázz hanyatt fekvésbe dobták magukat, akár a baldahinos ágyba. Csoki pudingon merengtek tán, amikor a sorból mindig kilógó 987-es a feleségére gondolt és a családjára. Igyekezett pihenni úgy, hogyha el is alszik, az első szisszenetre fitten rugózza fel magát. Jobbról, egy váltig mulya őr a számát ordította. Már állt is vigyázzba, az álom szétfoszlott. Retkes pokrócot, mocskos csajkát, na meg egy bevadult őrt észlelt csak.
– Hozzám!
987-es gyors futólépéssel lejelentkezett.
– Ötezer guggolás 987-es!
Ahogy ez így normális, nem kérdezett vissza. Mi az az ötezer guggolás? Nekilátott! Magában eldöntötte, ha belepusztul sem hagyja abba, nem számolja, nem mérlegel, csak guggol, amíg le nem állítják, el nem ájul, vagy meg nem hal. Sőt leállni sem lesz hajlandó, végül is ki a fenék ezek, a sárgán ködlő, búbánatos bivalytekintetük mögül.
Nem számolt, de rutinból tudta, hogy talán kétszáznál tarthat, amikor ráförmedt a hang. -Tényleg az ájulás közelében volt és csak hangot hallott.
– Vigyázz!
Ő guggolt tovább, aztán egy pillanatra bevillant a felesége szeme és abbahagyta.
– Megkegyelmeztem 987-es! Hallja mit mondok, megkegyelmeztem?
– Jelentem, hallom!
– Tudod miért kaptad a büntetést?
– Jelentem, igen!
– Miért?
– Mert helytelenül gondolkodtam.
– Pontosan, a családodra mertél gondolni. Nyomás vissza a többiek közé. Elő ne forduljon még egyszer!
Legutóbbi módosítás: 2012.11.11. @ 13:41 :: Boér Péter Pál
