Kiss Anna Mária : Érzelmes percesek

Az asszony kinyújtotta a kezét és megérintette Kuku bácsi vállát.

      Évtizedek óta nem érintette meg senki. Cigány volt. Egy kamrában lakott a rokonoknál. A telepen. Kuku bácsit kinevették. Szerették. Az asszony újra felé nyúlt, ezúttal megdörzsölgette a hátát. — Hisz olyan, mint egy gyerek.

      Kuku bácsi naponta többször megjelent a kocsmában. Megállt az ajtóban és bocsánatkér?en mosolygott. Bokszoló volt a hatvanas években, hatalmas kezét ma is ökölbe szorítva tartotta.

      — Gyere Sanyika! Bejöhetsz. Nem jön a f?nököm — biztatta mosolyogva az asszony, és sóhajtva kitöltötte a két deci fehéret.

      — Van nekem pénzem, csak ezeknek meg ne mondd! — s fejével a kint álló rokonok felé intett.

      — Aztán mikor viszel Olaszországba?

      — Elviszlek én, ha mondom. Van nekem pénzem.

      Vigyorgott, mókásan csapkodta a vádliját. Szomorú volt a szeme.

      Ásott valakinél, sörösüvegekkel fizették ki. Az asszony állta a bort.

      Pénzért adják a szenvedést.

      — Ettél ma már? — kérdezte.

      Válasz helyett a régi nóta szólt.

       „Cigán´ pap vagyok, ha majd eljössz a templomba, meglátod, milyen cigán´ pap vagyok én. Prédikálok a népeknek, szép a ruhám, papi palást. Ebbe vagyok én, a cigán´ pap.”

      — Na gyere, egyél! F?ztem kocsonyát! (Kuku bácsi csendes félmosollyal, fogatlanul eszik.)

      Az asszony lehajtja a fejét, nem akar sírni. Nem akarja beleordítani az érkez? vendég arcába, hogy elég! Még kitölti az unicumot, végül mégis kibuggyan bel?le a zokogás.

 

      Az asszony beletemeti fejét a párnába.

      Kelnie kéne, de az elmúlt álom otthagyja az ágyban.

      (Csomókban hullik a haja, hátul egész kopasz, s titokban köpködi a fogait.)

      Nem akar sírva ébredni.

      A fiai összevesznek, a kicsi cseng? gyerekhangon káromkodik, a kamasz dörmög rá, talán fejen is vágja.

      Az asszony lapul, árnyak ülnek a hajnalon.

      Reggelit kéne csinálni, különben éhen mennek el. Mi is van itthon?

      Margarin nincs, esznek tejfölös kenyeret, ja vitamin, náthásak, talán a hagyma. Fonnyadt citrom a h?t?ben.

      Limonádé. A tej elfogyott. Mindig elfogy.

      Az asszony kidugja a lábát, megméri a h?mérsékletet.

      Hideg a Világ.

      — Dögölj meg! — ordítja a csillogó hang.

      Az asszony feltornázza magát, igyekszik csillapítani a dühöt és a remegést. Megöleli, az szokott segíteni. A kisfiú ellöki.

      — Tönkreteszitek az életemet! A Marci soha nem hagy. Odahagy, cserben hagy… — suttogja az asszony.

      — Miért nem állítod le ezt a nyomorékot!? — kérdezi a nagy.

      — Talán csapjuk agyon! — mondja gúnyosan az anyja.

      Lemegy a lépcs?n, mozognak a fokok, nem esik le, csak lecsúszik az utolsó egy méteren.

      Nem fáj, csak jellemz?.

      El?z? nap kenyeret sütött, kemény a héja.

      — Mekkora szar ez! — egyszerre mondják, egy ütemre.

      — Most bezzeg egyetértetek — sérül meg az asszony.

      — Nem kell a drámázás, Anya!

      — Fogat mosni, fésülködni! Elkéstek.

      Alig várja, hogy elmenjenek.

      — Adj egy puszit! — A kicsi félrecuppant. A nagynak már nem lehet, pedig szeretné. Mindketten szeretnék.

      A kicsit hallom megint.

      Teli torokból énekli, hogy — „Legyetek jók, ha tudtok,

a többi nem számít…” — Hétszer, amíg a távolság el nem nyeli a hangját.

 

      Fekszenek az ágyban, két sz?ke fej. Összehajolva sutyorognak.

      Sokat nevetnek, hogy egyid?sek, de a boldogtalan kisfiú — nagybácsija a boldognak. Kezükben lego emberek, a nagybácsi bánja már a cserét, mégis szorítja izzadt tenyerébe, mintha számítana.

      — Tudod, az anyukám sokat sír, olyankor megölelem, nem hiszem, hogy segítek neki, pedig a szemetet is kiöntöm, a fele mellé megy, utána mérges. Szeretem, néha az idegeimre megy, nem tudom, mi baja. Az apukám, ha beiszik, velem kedves és focizik velem, de anyával ordibál, hogy ellopta az életét, meg húzzon innen, olyankor megint sír Anya. Ma lencsef?zelék volt. Utálom.

      — Pörkölttel — mondja az unokaöcs.

      — Kenyérrel. Éhes voltam, megettem. Anya engem küldött a szomszédba hagymáért, csokit is kaptam. Anya mindig hozzájuk megy, ha baj van, húsvétkor ezer forintot adtak, meg csokitojást. A n?véreim külföldön dolgoztak, valami spanyol megaparkban, hoztak egy csomó ajándékot, tök jó volt, azt hiszem Anna és a Kata nem boldogok, nem találnak munkát, és ha Apa itthon van, nem fürdenek, sem nem esznek. Az Anya azt mondja, az Apa egy idióta, de én szeretem Apát.

      Az unokaöcs szeme lecsukódik. Kicsit közelebb húzódik, s a résnyire hagyott ablak mögött sírdogál a Hold.

      — Nem tudom, hogyan segíthetnék! — sóhajtja álom el?tt a boldog kisfiú.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kiss Anna Mária
Szerző Kiss Anna Mária 21 Írás
A holdnak sajtszaga van, holt biztos, hogy megromlott benne egy diktátor.