A nyári konyha nagy részét már kipakolta, teknők, dobozokba zárt gyerekruhák, rossz székek, edények, üvegek, újság és tűzifa halmok sorakoztak az udvaron, amikor a motorhoz érkezett. Egy fekete Danuvia állt ott állványra állítva, sejtette is hogy az — amikor először próbálta felmérni a terepet —, ismerős volt a limlomból kilátszó lámpafej. Kiszabadította a körülötte lévő holmiból és kitolta az udvarra. Első ránézésre jó állapotúnak látszott, bár a gumik laposak voltak. Ahogy tolta kifelé hallotta a benzin lötyögését a tankban. Vastagon állt rajta a por, a tankon és az ülésen ki tudja miféle fekete, zsíros foltok sorjáztak. A hátsó sárvédőre szerelve rég érvénytelen rendszámtábla, a lámpafejben benne volt az indítókulcs.
— No, hát akkor ez az enyém!
Átmenetileg felfüggesztette a kipakolást, megtöltött egy vödröt vízzel, tett bele kevés mosószert, és egy ronggyal óvatosan lemosta a gépet. Aztán még egyszer, és ahogy száradt a napsütésben tüzetesen átnézte. Helyesen látta, hiánytalan állapotú motor volt, látszottak a gondos karbantartás nyomai rajta. Kicsavarta a szerszámtartó fedelét, kivette a szürke tasakba csomagolt szerszámköteget, ellenőrizte a gyertyát, gyújtáshézagot. Ahogy várni is lehetett, rendben találta őket. Kiment az autóhoz, behozta a pumpát, felfújta a Danuvia kerekeit, majd megnyitotta a benzincsapot, lehetett látni, ahogy a benzin elindul a karburátor felé.
— Hm, ez még talán be is indul.
Párszor rúgott rajta gyújtás nélkül, aztán ráfordította a gyújtást. Negyedik rúgásra felberregett a gép. A zajra előkerült Mária néni, csoszogott ki a házból. Erre leállította.
— No, hát megtalálta?
— Igen. Maguké?
— Persze, az uramé volt, sokat jártunk rajta, aztán ahogy meglett a Trabant, már többé nem vizsgáztatta le, hogy ne kerüljön pénzbe. Kérte később a fiam, de az uram nem adta, azt mondta, hogy egy rendes motornak csak egy gazdája lehet, másra rosszat hoz. Az utolsó időben sokat dolgozott rajta, mindenképp újra akarta vizsgáztatni, csak már nem volt rá ideje szegénynek a betegségtől. De még az utolsó héten is kivonszolta magát a szeretett motorjához, magamban tudja azt gondoltam, tán mellé kéne temetni. Hát halála óta itt áll gazda nélkül. Magának adom, ha úgy gondolja.
Péter nem nagyon tiltakozott, végtére is nagy munka volt az elhanyagolt nyári konyha rendbe hozatala, amit segítségként, ingyen vállalt, így legalább mégis csak lesz valami haszna rajta. A motorra is emlékezett, meg az öreg Dénes Gáborra is, arra gondolt, hogy akkor majd ő levizsgáztatja magának Gábor bácsi helyett.
Így már, mint tulajdonos törölte át a gépet, aztán kitolta a ház elé a bejáróhoz, és folytatta a munkáját. Azt már nem látta, hogy három arra sétáló srác megáll, összesúg, körülnéznek, majd óvatosan, csendben eltolják a Danuviát a ház elől. Először lassan, majd szaladva tolták, az utca vége lejtőben folytatódott, ott mind a hárman ráültek és röhögve robogtak lefelé. Félúton egyenrangú kereszteződés következett, ott kis híján ütköztek egy közeledő teherautóval, a legelöl ülő srác annyira megijedt, hogy fékezni is elfelejtett. Jókora sebességgel beleszaladtak az út menti árokba, majd feltápászkodás után haladéktalanul elhagyták a helyszínt, igaz egyikük erősen sántított.
A motor elgörbült kormánnyal, törött, leszakadt első lámpával, jókora nyolcassal az első kerekében feküdt délután háromig az árokban. Akkor ébredt álmaiból Képes Géza vasúti segédtiszt az éjszakai műszak után, akinek a háza előtt történt a földetérés. Ásítozva nyitotta ki a kaput megnézni a postaládáját, akkor látta meg az árokban fekvő motort. Körüljárta, többször megvakarta a fejét, aztán üggyel-bajjal gyorsan betolta az udvarba. Ki mit talál, az az övé. Kiegyengette a kormányt, dróttal megerősítette az első lámpát, és betolta a fáskamrába. Ott pihent másnap délelőtt fél tízig, akkor érkezett Képes Géza unokája, a Péterke megetetni a csirkéket. A csirketáp a fáskamrában volt, Péterke betekintve meglátta a motort. Felcsillant a szeme, kitolta az udvarra, és a csirkékről megfeledkezve megkísérelte beindítani. De hiába rugdosta nem indult, így Péterke, a Képes Géza unokája a ház előtt kezdte tologatni, hogy beindítsa. Úgy már hamar sikerült, és Péterke a közeli sétány felé vette az irányt egy jót motorozni. Végigrepesztett a sétányon, de pechére a másik felén kis híján beleszaladt egy rendőrautóba.
A rendőröknek rögtön gyanús lett a kocamotoros, és megálltak, integettek. Péterke ezt természetesen nem látta, és hogy szabaduljon, nagy gázzal besöpört a temetőkapun. Átszáguldott a nyolcas parcellán, a vége felé az izgalomtól nem vett észre egy ott fekvő követ, ráhajtott, a motor ugrott egy hatalmasat, Péterke lerepült róla, a Danuvia pedig egy sírhalmon landolt. A kemény ütéstől a tanksapka leesett, a benzin ráfolyt a hengerre, és a járó motor szikrája begyújtotta. Péterke, a Képes Géza unokája közben felkászálódott a porból, körbetapogatta magát, örömmel látta, hogy megúszta az esést sérülés nélkül. További motorozásról lemondva késlekedés nélkül kirohant a hátsó kiskapun, és eltűnt a Bajcsy utca felé rohanva.
A motor közben nagy lánggal égett, a zajra, füstre odaballagott a közelben dolgozó Borcsák Béla, aki a temetőgondnokság megbízásából a száraz fákat vágta ki a sírok között. Felmérve a helyzetet úgy gondolta, hogy még megmenthető a Danuvia két kereke, lelki szemeivel már látta is a nagyszerű kiskocsit, amit azok felhasználásával épít. Precíz kiszerelésre már sem idő, sem mód nem volt, úgy gondolta odacsap a nála lévő nagybalta fokával a vázra, és egyszerűen kitöri a kerekeket. De Borcsák Béla elkésett. Akkor már a gumik is égtek, és ahogy istenesen odacsapott, a lángoló kerék kidurranva, forró, olvadt gumival terítette be Borcsák Béla nyuszka lábszárait. Káromkodva ugrott pár hatalmasat, aztán elöntötte az epe, és a nagybaltával percek alatt darabokra zúzta a motort. Erre már a temetőgondnok is előkerült, nagy nehezen lenyugtatta a tajtékzó Borcsákot, odahívta a közeli szemetesgödröket ürítő munkásokat, akik az elpusztult Danuvia roncsait feldobták a többi szemét közé.
— Micsoda emberek vannak — morgott a gondnok —, még szerencse, hogy a sírkő nem sérült meg. Igaz jócskán kormos lett.
Legutóbbi módosítás: 2012.02.02. @ 12:30 :: Torjay Attila