Világhiányban éltem,
Apám elhagyott.
Bújtam volna pedig hozzá,
miközben leemeltem föntről
az „Égi Csillagot”…
Magzatoddá lettem,
kékítőddé a padlás ajtaján,
vegyültem szappanbuborékokkal,
röpülni tanultunk: megigézett a fönt,
ó, én balga Ikarosz, zuhanásom
csak pubertáskori nyavalyákat hozott.
A semminek kicsinyke, csupasz ágán
kinevettem a szépséget, mert csupán
koldultam árva kenyerét, s barátom
a Gazda, az Isten nevetettében, ha
rám nézett, folyton törölgette
könnyektől vidám szemét.
Mértem volna magam a mindenséggel,
de csak tehervonatok jártak ott,
hol zakatolásuk „holt vidék” álmokat hozott
és éjeket a külvárosban a „város peremén”…
S ekkor Attilaként felsejlett Pista létem,
dadogva kérdeztem csak, miként lettem skizofrén…
Szép lassan csak az iszonyat marad lelkemben,
így eszméltem érett férfivá én.
„Nagyon fáj” a Gát utca – keserves hazakép…
Születésnapok és Horger Antalok ácsolták
háromszázhatvanöt napnyi későbbi kenyerét.
Éltetett Márta, Judit, Edit, Flóra, de Rorschach- lepkékké
gubóztak mind vissza, ha szárnyaim emeltem szép szóval
egyre dideregve, remegve egy csöppnyi szerelem – vigaszért…
Ugye, tudjátok, fennakadtak könnyeim, akár a hosszú tél
rozsdafoltjai a vágányokon, mielőtt a vonat végleg elítélt?!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: M. Fehérvári Judit
