Csend van. Nem afféle jótékony, mindent beborító, átölel?, elringató csend, ó nem. Inkább olyasféle, miket temetéseken, halottasházakban nem hallani, miközben mindenki a gondolataiba merülve színleg az elhunytat gyászolja, miközben: mibe fog fájni nekem ez az egész herce-hurca kivettem a ruhát a mosógépből lekapcsoltam a gázt befizettem a számlát a gyereket el kell vinni oltásra a kutyatáp kifogyóban anyám már megint a ház miatt ágál’
Zsongó csend… kérdőn nézek az ágyam lábánál álló főorvosra, aki még mindig a lázlapomat -hülye elnevezés, nincs lázam- nézegeti, kerülve tekintetemet. Nem csak az én szemem kutatja rezzenetlen clownarcát, a vizitre odagyűlt gyakornokok szintén őt lesik. ők áhítattal én pedig bosszús türelmetlenséggel.
Megköszörülöm a torkom. Nehezebb, mint gondoltam volna, gégém taplószáraz, szinte érzem amint lehasad belőle pár lemez, korhadtan, rozsdásan zuhan le, végig a tüdőcsúcsokig szaggatva bensőmet- köhögés, száraz, öreg köhögés lesz a figyelemfelkeltésnek szánt krákogásból, ugatva, reszelősen rázza testemet a fullasztó roham.
Színleg aggódó rutinkezek kapnak felém, megragadnak, nyomnak vissza az ágyra, egy rideg tekintet, nem is emberi, automata ez is, rátapad a monitorra, sípolás, izgatott hangok adrenalint 10 milligrammot ne oda igen csinálja már intubálást kérek ‘ figyeljék meg a endotracheális tubus bevezetését
Egy hirtelen zökkenéssel visszaránt egy kar az alagútból – ég a torkom, könnyek marják szemeim – lassan tisztul ki a látásom, az ágyamnál már csak a főorvos – szánakozva néz rám divatos gucci szemüvege mögül, tétován megigazítja nyakkendőjét (van rajta valami márkajelzés, gondolom ez is valami armani, vagy pierre carden – nekem kínai van, kettőt fizet hármat kap).
-Khhmm – Ő is a torkát köszörüli, de nem nem figyelemfelkeltés minden figyelmem az övé mond már bazdmeg ne kínozz krákog húzza az időt kedvem lenne elkapni a nyavalyás nyakkendőjét és szorítani hogy ne krákogjon ne húzza azt a kevés időt az én időmet, de csak nézem ahogyan a szavakkal küszködik – már-már megsajnálom a hűvös sebészrobot maszkja mögül kikandikáló embert…
-Doki, ne raboljuk egymás idejét – mi van velem?
Szánakozva néz rám –
-Sajnálom -kezd bele, de én már nem bírom ráüvöltök, amennyire meggyötört testem engedi, nekifeszülök a szíjjaknak
-Mond már bazdme -Őrjöngök én itt lebegek, ez meg itt sajnálkozik a rohadt életbe megkapod a nyavalyás paraszolvenciádat, csak köpd már a pofámba, hogy rákos vagyok vagy akármi, csak mond, mert megőrjít már ez a –
Megrázza magát, visszatér a hűvös profi.
-Sajnálom mister Goór, önnél egy igen ritka és különösen ellenálló betegséget diagnosztizáltunk. Sajnos már kés? bármilyen érdemi beavatkozáshoz, csak a kínjait tudjuk megkönnyíteni önnek mister Goór halálos betegsége van
-De micsoda??? Bökd már ki, ne szarozz
-Lelke van, mister Goór, bassza meg
