Egész éjjel havazott. Gyönyörű minden, de kis ideje feltámadt a szél, és nagyon hideg lett hirtelen. Persze itt benn a lakásban jó meleg van, Apónak az első dolga ébredés után, hogy azonnal befűt. Na, jó a második. Készítem a reggelit, hogy mire beér az istállóból, már az asztalon gőzölögjön a forró tea, mellé pedig mára frissen sült kenyér és finom házi vaj lesz. Mézzel. Nagyon szeretek a friss kenyér illatára ébredni, ezért még este beprogramoztam a sütőt, így ma reggel erre ébredtünk.
Ilyenkor télen, amikor az erdő fái levél nélkül alusszák álmukat, messzire látni, még az ablakaimból is. Kilátok egészen az autópályáig, igaz nincs túl messze. Rendrakás közben vettem észre az autópálya szélén álló autót. Azonnal lehetett tudni, valami baj van, mert vész-villogott. És egyébként sem szabad itt megállni. Át is suhant az agyamon egy pillanatra – szegény, remélem nem nagy a baj.
Eltelt talán egy órahossza is, mi szépen, lassan végeztük a megszokott kis munkáinkat. Én az ebédet készítettem elő, Apó az állatait rakta rendbe, mert ugye az istállót télen is ki kell takarítani. Persze ennek megfelelően öltözött, engem újfent az őrületbe kergetve, mert megint nem dugtam el jól azt a kopott és rongyos kabátját. Van a drágámnak legalább három másik, amit ilyen alkalmakkor felvehetne, de valamiért csak ebben a kabátban tud rendet rakni. Meg persze a borotválkozást is elnapolta, mondván nem akarna az istállóban illatozni. Ja! Meg aztán, fel sem ismernék az állatai. Mindegy, nekem így is tetszik, a hó meg akkora, hogy úgysem tud bejönni senki napokig. Ki látná hát rajtam kívül. Én meg ugye, már nagyon régen a szívemmel látom őt.
Na, mindegy. Kipillantva az ablakon látom, a lerobbant autó még mindig itt ácsorog, valami nagy baj lehet, mert az autómentő is épp elmenőben. Vajon mi történhetett, elég szép nagy jármű, még innen is látni nem mindennapi darab. Na, persze akkor érthető, ha ezek elromlanak, itt helyben meg nem javítja senki emberfia, jön a tréler, irány a legközelebbi műhely. Ez a szegény meg itt fog megfagyni, megint esik a hó, fúj a szél, gondolom, nem készült hosszú útra. Pláne ilyen autóval… nincs is távolság.
Egyszerűen nem nézhetem, hogy itt előttünk kapjon tüdőgyulladást. Készítek neki egy kis lélekmelegítő csomagot. A teám elfogyott, de sebaj, azonnal főzök frisset, mézet bele. Citromkarikát. Mellé legalább két szendvics, (messziről is láttam, ahogy kiszállt mozogni, szép darab ember, egy nem lenne elég neki), na, a fehér szalvéta vékony lesz (naná, hogy akciós, de ebbe csomagolni?) aha! Van még a karácsonyi aranyszélűből, no majd abba. De jó, a kenyér még langyos, kell is, mert a házi vaj sokkal keményebb, mint a bolti. Hideg kenyérre kenni sem tudnám. Néhány karika kolbász, tegyek sajtot is? Azt is hozott Józsi bácsi a vaj mellé. Te jó ég! De régen volt, amikor még én is készítettem ilyen finomságokat. Tudtam, hogy szeretik, mindig vittem át nekik. Most meg ők hoznak. Hiába, itt nem illik semmit elfeledni, eltelhet bármennyi idő. Persze, sajtot is szelek. Kell valami édesség, talán van még valami dugiba. Ez csak fél tábla csoki. Igaz 70%-os, és nagyon márkás, egyszer veszek ilyet egy évben a karácsonyi csokitortához. Mindegy jól jön ez kinn a hidegben. Már csak a teát kellene valamibe beleöntenem. Van valahol eltéve egy szép üvegem, annak olyan a teteje, hogy inni is tud belőle. Hát persze, meg is van. Imádom ezt a kávét, de olyan nagyon drága. Szerencsére Eszterem, ha akar valamit, mindig ezzel vesz le a lábamról.
Na már csak valami szatyorféle kellene, bepakolni. Műanyagba nem tehetem, összeborul az egész. Irány a kincses fiók (Rebeka kedvenc lelőhelye, órákig tud kutatni az általam elmentett régi kacatok között) csak találok valamit. Na, ez az ezüstszínű táskácska elég erősnek tűnik, szépen sodrott füle van. Kitől kaphattam és mikor? Ki tudja.
Kész, minden megvan, na még azt a piros almát, aztán mehet. Ebben a pillanatban belép a párom:
— Te Mama, nem kellene ennek a szegény embernek legalább egy forró teát kivinni? Biztos jól esne neki!
Meg sem lepődik, amikor a kezébe nyomom a táskát, nem először fordul ez elő velünk. Mármint, hogy ugyanarra gondolunk. Füttyint a kutyáknak, és szépen, komótosan elindul a pálya felé.
Muszáj néznem őket az ablakból. Ahogy nehezen mozog a párom a majdnem térdig érő hóban, a három hatalmas kutya pedig körülötte boldogan, hisz ilyen séta utoljára ősszel volt. Látom, ahogy közelednek, a bajba jutott idegen kiszáll az autóból és lecsúszkál a kerítésig. A párom átnyújtja a kis csomagot, a másik belepillant, közben persze beszélnek, azt érzékelem. Aztán a férfi a kerítésen keresztül átnyújt valamit, még pár szó és szépen visszaszáll az autóba. Az én emberem rá nem jellemző módon, tétován visszaindul, látom, remeg a válla, és törölgeti a szemét. El nem tudom gondolni, mi történt.
Mikor benyit a lakásba, már látom a könnyei a röhögéstől, potyognak, a kezében pedig egy ezer forintost lobogtat.
— Ezt kaptam, és az úr azt üzeni, hogy nagyon hálásan köszöni a háziaknak a kedvességét, hogy így ismeretlenül és önzetlenül a segítségére voltak.
Először nem is értettem mit beszél, aztán én is nevetve rogytam le az első székre, ami utamba került. Mert csak végig kellett gondolnom, hogy nagy igyekezetembe mit műveltem, és megértem az idegen reakcióját. Mert mit is láthatott. Az útról azt, hogy egy erdővel körülölelt, hófehérre festett igen impozáns ház áll. Hát igen, nagyjából tizenkét méter, három hatalmas ablakkal, két parabola antennával és egy legalább öt méteres földig üvegezett terasszal. Amit simán télikertnek lehet nézni akkora távolságból, mert ott telelnek a dézsába ültetett kicsi fenyők és tuják. Azt meg, hogy a terasz bontott erkélyajtókkal van beépítve, és hogy a fehér festék már igen kopottas, az antennákból már csak egy működik, de a másikat nem tudjuk levenni, mert jön a fal is, azt csak mi tudjuk. Látni a tavacskánkat is, a hidat befutotta szépen a borostyán, mögötte pedig dupla garázs terpeszkedik. Azt is csak mi tudhatjuk, kissé rozoga mindkettő, nyaranta javítgatjuk. A csomag meg, amit küldtem? Ha bele gondolok… A teát egy Davidoff kévés-dobozba töltöttem a pohárnak használható teteje miatt. A csoki, az alma az aranyszélű szalvéta, és mindez beletéve egy gyönyörű ezüstszínű táskába. Aminek a felirata: Nina Ricci. Ráadásul ezt az elegáns csomagot, egy igen toprongyos, borostás emberke viszi, kinek fején félrecsapva, egy valaha volt piros színű kötött sapka, aminek a bojtját már csak a szentlélek és egy szál cérna tartja. Aki most itt nevetgél a szemem előtt, még mindig a könnyeit törülgetve. Cseppet sem sértődötten.
— Naná, hogy cselédnek nézett, nagyon kedvesen a kezembe nyomott egy ezrest, és megköszönte, hogy kivittem a gazdáim ajándékát. Szerencsére nincs nagy baj, csak defektje van, de nem volt a szervizeseknél speciális szerszám. Jönnek vissza.
Jót nevettünk, jót cselekedtünk és ettől a napunk még a szokásosnál is szebb lett. A többi nem számít. Azért még átsuhant az agyamon, vajon mit fog szólni, ha megkóstolja a Jázmin teát, amit főztem neki (nagy kedvencem, főleg télen) mézzel és citromkarikával. A szendvicsről nem is beszélve. Frissen sült meleg kenyér. Finoman ráolvadva olyan vaj, amit lehet, még nem is evett. Házi kolbásszal. A sajtról nem is beszélve. Vajon szereti az igazi csokit, vagy az almát választja? Vajon kinek fog mesélni kalandjáról? Hogyan meséli majd? De szeretném hallani.
Merengésemből három rövid duda-szó riaszt fel. Kipillantva az ablakon látom, az autó elindul, folytatja útját. A szerviz kocsiba a srácok még a szerszámokat pakolják, kezüket dörzsölgetve, biztos fáznak szegénykék.
Vajon jól esne nekik is egy forró tea?
Legutóbbi módosítás: 2010.02.10. @ 17:49 :: Gazsi Anna