Gazsi Anna : Az igazság

Nyomtatás

Már napok óta nem látom, ahogy óvatosan bandukol az úton. Bottal a kezében, mert arra támaszkodik. Meg néha a biciklire, de arra már nem száll fel. Szédül, mert az egyik szemén hályog van.

    Aztán a kis boltocskában kiderül, kórházban fekszik. Megint agyvérzés, szerencsére pont itt lett rosszul, így hamar orvoshoz került.

    Hányadik roham ez már? A harmadik… Vagy a negyedik? Mindig talpra állt, és most sem kétséges, csak ő győzhet. Nagyon remélem. Pedig nyolcvanhat éves.

    Marika a legközelebbi szomszédom. Az erdő másik oldalán laki, jó néhány éve egyedül, egy pici házikóban, ahol még villany sem volt soha. Ahonnan nem hajlandó sehová költözni, még akkor sem, amikor egyedül maradt és számos gyermeke közül csak ketten látogatták.

Húsz éve költöztünk erre a csodálatos helyre, de vele csak tizenkét éve találkoztunk először. Persze hírét hallottuk, hiszen a többi szomszéd mindenről beszámolt a maga módján. Róla is, de nem volt két egyforma történet.

    Szerencsére már az első hetekben átsétált hozzánk egy magas, barna, a maga egyszerű módján jóvágású férfi. Elmondta, ő lakik hozzánk legközelebb, kötelessége bemutatkozni és üdvözölni minket. Továbbá tudja, hogy már hallottuk a pletykákat, és Marika az élettársa, igen, igaz, börtönbe zárták. Emberölésért. Egy szóváltást követően leszúrta az akkori szomszédját. Húsz évet kapott, még tizenkettő hátra van.

    Ő (mármint Sándor, mert így hívták) elköltözött ide, és megvárja.

    Ennyit mondott, és mi nem kérdeztünk. Sem akkor, sem később.

Sándor így, talán hálából, a leghűségesebb segítőnk lett. Járt még akkor dolgozni a fatelepre, de ha ideje engedte, jött és kérés nélkül dolgozott nálunk. Soha nem kellett neki mondani, miben kell a segítsége, valahogy tudta. És nem fogadott el semmit. Még pálinkát sem, pedig azt nagyon szerette. Ételt is csak ünnepnapokon, és amikor már nagyon durcás voltam, pedig saját magának kellett főznie.

    Idővel akár több napra is ráhagyhattuk a gazdaságot, a sajátjaként vigyázott rá.

    Később tudtuk csak meg, a szomszédaink féltettek minket… Mégiscsak egy gyilkos élettársa!

Bennünket ez nem zavart, és ő ezért hálás volt.

    Marikáról nem beszéltünk többet, így nagy meglepetést okozott, amikor megjelent. Sándor soha nem mondta, hogy közel húsz év korkülönbség van köztük. Az ő javára.

    Egyszerűen bemutatkozott, és közölte, az első útja hozzánk vezetett. Hogy tudassa, kiszabadult, és hogy megtudjuk az igazságot. Mert nekünk elmondja.

   Igen, börtönben ült. Húsz évig. De nem ő ölte meg a szomszédját. Sándor helyett vállalta.

   Elmesélte, névnapot ültek, nagyon berúgott mindenki, vele a szomszéd ki akart kezdeni, és Sándor ezt nem hagyhatta. De sajnos, mindjárt szúrt, és megtörtént a baj. Mivel Sándor már büntetett előéletű, sokat kapott volna. Ezért vállalta magára. Mindezt annyira egyszerűen és természetesen mesélte, hogy szörnyű gyanúm támadt. Meg kellett kérdeznem:

    — Marika, és ezt Sándor tudta?

    — Nem, most mondtam el neki. De a többiek sem tudják, akik akkor ott mulattak. Mind annyira részeg volt, nem emlékeztek semmire. Nem fogom elmondani nekik soha. Nem kell tudniuk.

    — Akkor nekünk miért?

    — Mert Sándor azt mondta, szerettétek, míg nem voltam. Ezért.

    Ettől a pillanattól fogva őt is a szívünkbe zártuk. Nála egyszerűbb és természetesebb embert nem ismertem addig. Olvasni nem tanult meg, írni is csak a nevét. A számokat is csak százig, mert kötni szeretett és kellett a mintákhoz. Rengeteg képes újságot vittem neki, mert imádta nézegetni a képeket.

    Kiszabadulása után Sándort napokig nem láttuk. Megpróbálta feldolgozni, ami történt… Rengeteg pálinka segítségével. Nem sikerült neki, pedig jó pár évig próbálkozott. Párja persze most is mindent megtett érte. És valahogy mindig azt éreztem, saját magát hibáztatja, azért, mert elmondta neki az igazságot. Mindent elnézett neki, ha kellett taligában tolta haza a kocsmából, szó nélkül. Aztán évekig ápolta, mert Sándor bizony a halálba itta magát. Ó, hányszor, de hányszor húztam be én is az árokba, amikor részegen leesett a bicikliről, és ott aludt el az út szélén. Féltem, még valaki áthajt rajta. Azután szóltam Marikának, hol találja.

    Pár év múlva meghalt, és az én szomszédom egyedül maradt. Addig is nagyon sokat dolgozott, de immár csak a munkának élt. Pedig jócskán elmúlt hetven, igaz, nem látszott rajta. Az az igazi kortalan fajta. Mióta először megláttuk, azóta csak a szeme lett homályosabb. Nem változott másban.

    Kapálni járt napszámban, szamócát szedni, kukoricát törni. Nem tudom, hogy csinálta.

    Azután, pár éve elkezdett betegeskedni. Gyakrabban mentem át hozzá, hiszen tudtam, ritkán látogatják.

    Mindig, mindent legyőzött. Visszajött a gyomorrákból, legyűrte az agyvérzést, és újra és újra lehetett látni az úton, ahogy szépen, lassan, óvatosan sétál a kisbolt felé, ahol évek óta megitta a reggeli kávéját és a pohárka császárkörtéjét.

    Már napok óta nem látom. Rosszul érzem magam, mert nem tudtam hozzá átvinni a karácsonyi mézeskalácsot.

    Arra pedig nem akarok gondolni, hogy mi lesz jövőre. Hiszen ő nemcsak egy szomszéd. Ő Marika, akiről mindenki azt hiszi, megölte a szomszédját. És már csak én tudom az igazságot.