Inaktív : Emóciók és bizniszek

 

 

 

Kerekes székben ül? férfiakat, n?ket tol a tömeg. Mindenki ugyanabba az irányba rohan. Egy üzlet el?tt emberek tolonganak. Fentr?l helikopter hangja. Felnézek. Röplapok. Mindenki kapkod.

    „Love shop” olvasom az égen. De már ott is vagyok a boltnál. Meglöknek, arrébb taszítanak.

    – Én jöttem el?bb! – hallom.

    – Mit árulnak?

    – Szerelmet lehet kapni!

    – Na, ne! Tényleg?

    – Két chip az egész. A koponyacsont „lágy” részére és a lágyékra kell helyezni. Naponta háromszor fél órát, s közben mondogatni: „Szerelmes vagyok Petibe. Peti szerelmes belém.” Természetesen a név megváltoztatható. S mindezt csak 9.999 Ft-ért! S képzelje, minden ezredik vásárló egy láthatatlan chipet kap ajándékba szív alakú dobozban! Az ujját sötétben bele kell nyomnia, s utána a vágyott partner fejének „lágy” részét megérinteni.

    – Maga mindezt elhiszi?

    – Hallottam, hogy egy vak férfi újra látni kezdett. Igaz, csak a szerelmét, de hát ez a lényeg?! A szerelem meggyógyította. Talán olyan hihetetlen!?

    Hirtelen kiáltozást hallok.

    – Engedjenek! Utat a lányomnak! Minden pillanatban megszülhet, de a gyerek apja nem akarja elvenni a kicsikémet!

    – Engedjenek engem is! A fiam tegnap felakasztotta magát! Szerencsére meg tudtuk menteni, de megint elköveti, ha Hajnika újra elutasítja!

    – Engem engedjenek! Már két szívinfarktuson estem át, mert Hercegn?m túl öregnek talált. Uram, segíts! Megint kezd?dik a roham!

    Alig látok be a boltba. A sötétb?l piros fény sz?r?dik ki. Ópium-füstöl? illata száll, betakarja az utcát. Ketten is kilépnek sugárzó arccal, kezükben kis csomag, s az eredeti Je t’aime számot dúdolják.

    Ezek se normálisak – gondolom, mikor meglátom a sokaságban az egyetlen gyereket.

    – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezem.

    – Valahol itt kell lennie a nagyinak. Azt mondta, leugrik a szerelemboltba. Ez még reggel volt, amikor felkeltünk, s most már sötét van. Félek. Nem tetszett látni a nagyit?

    Szirénahang, fékcsikorgás. Rend?rök. Végre!

    – Utat! Rend?rség! Oszoljanak!

    Megfogom a kisfiú kezét, s odalépek az egyikhez. Meglök. Majdnem elesek.

    Bemennek a boltba. Öt perc sem telik el. Kezükben nagy dobozokban hozzák ki a „Szerelmet”!?

    – Oszoljanak! Emberek, menjenek haza szépen! – ordítja az egyik.

    – Na, gyerünk, haladjanak! Maguk sem hihetik, hogy mindez igaz?!

 

    Azóta ritkán találkoztam rend?rökkel, de mind olyan kedves, el?zékeny, mosolygós volt, hogy…

Ja, és a kisfiú már kamasz lett. A barátaival épp a Balatonon nyaralt. Egy lángososnál álltak, amikor megpillantotta a szórólapot. Love shop. Vagy harminc darabot tépett össze egyszerre, s a szemetesbe dobta.

    – Te meg mi a francot csinálsz? – kérdezte az egyik haverja.

    – Nem fontos. A nagyira emlékeztetett ez a szar!

    A srácok ekkor utat engedtek egy kerekes székben ül? negyvenes férfinak. Az megvette a sajtos-tejfölös lángosát, s boldogan hajtott tovább.

    Egy lány várta kicsit távolabb. Mellei az éggel szemeztek kacéran. Piros bikiniben ? volt a szerelem-istenn? maga.

    – I love you – mondta, és beleharapott a lángosba.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.07.12. @ 09:15 :: Inaktív
Szerző Inaktív 201 Írás
Inaktiválást kérte - Archivált szerző Hullámvonal vagyok tengerkék szemedben, csillaggá válunk, ha elernyedtem - mondhatta édesanyám édesapámnak, mikor megfogantam Hódmezővásárhelyen. S ma már a második kamaszkorom élem. Férjem és fiam elengedtem, mert ideje volt, hogy megtalálják önmagukat a világban. Ahogy nekem is. A hatvanas évek titkaiban nyugodt gyermekkor ölelésének emléke kísért a kamaszkor mindenttudniakarok világába, annak ellenére hogy édesapámat 8 éves koromban eltemették. Csak most értem meg, hogyan vonult át hiánya az életemen. A társban apát kerestem, s a virágokat soha nem szerettem, hiszen sírgödrébe egy rózsát dobattak 1963-ban velem. Egy családi festő barát, Füstös Zoltán és szüleim társaságának tagjai, színházi előadások, kiállítások feledtették a bennem meggyökerező hiányát. Gimnáziumi tanáraim mutattak utat a kamaszlánynak, merre milyen elvárásokkal induljon el a felnőtté válás útján. nszerelmes, az irodalmat és művészeteket szerető, tanáraimat tisztelő éveim meghatározták pályaválasztásom. Tanár lettem. -Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mivelni kötelesség. -Diploma munkám Kölcsey Parainesis-ének elemzése volt, és elképzelt unokahúgomnak magam is írtam egy intést, buzdítást -mellékletként-. Csak ma vagyok képes arra, hogy felfogjam, mit adott nekem mindaz, amit kisfelnőtt koromig átéltem. Felelősségteljes felnőttkor következett annak minden örömével, fájdalmával. Szerelem, munka, munka, munka. A legnagyobb csoda a szülés, a fiammal való egységtudat érzése. Majd munkahelyek sora. (Miért? Hogy minél többet tapasztaljak?) S ismét tanulás. Német nyelvtanári és könyvtári asszisztensi végzettséget szereztem. "Őstől örökölt szenvedély"-em, érzékenységem meghatározta nevelői pályám. Szerettem és viszontszerettek. Három éve megírt első versem óta a célom az, hogy írásaimmal is tanítsak, és nőként a szeretet, a szerelem, az erotika csodáját megmutassam. 2010. májusában felvettek a Szegedi Írók Társaságának tagjai közé. A Szegedtől Szegedig antológiában 2011-ben három kisprózám jelentették meg, és az Irodalmi Jelen Nyitott ajtók antológiájában "egypercesem" lett a címadó írás. Legyen tiéd örökre legalább egy írásom!