Mottó:
„Csak dalolj, dalolj szívem,
ez a fény ma még enyém,
de holnap már azt kérdem én:
hol jársz, van-e más, aki hív?
Új csók, ami átmelegít?
Tavaszi éjszakán, van-e ki
rád talál, aki a mennybe száll
csókod után?”
Rhodopén, szép Rhodopén, az északszelü haemuszi bércen, lanttal kezében Dalnok ül: olykor meg- megpengeti lantját, és északszel?, bérczenget? hangon dalol, de többnyire csak hallgat. Mikor énekbe kezd, azt mondja Rhodopé szorgos népe: „Hallga! Orpheusz dalol! Orpheusz, ki menekül minden szerelemt?l.”
És mialatt a rhodopei parasztok a hegyhátakon, domboldalakon sz?l?t karóztak, kötöztek, szemeztek, és mialatt a rhodopei parasztok a völgyekben szántottak, gabonát vetettek, arattak, és mialatt a rhodopei parasztok fehér kis házaik el?tt ülve füleltek az alkonyatba, mást is mesélgettek a vén Dalnokról.
Mondták, hogy mikor húrjába csap, és lágy baritonján énekbe fog, a messzi tengerr?l delfinek j?nek habokból ugrándozva, habokba visszahullva, a kiköt?be gy?lnek, és hallgatják a Dalnok fájdalomtelt dalait.
Mondták, hogy messzir?l szállt a thrák nép partjaihoz egykor a Dalnok; mondták, hogy jó ideje immár, nem fogadta el szerelmi adományként mit n?k nyújthattak: vagy, mert ez okozta keservét, vagy fogadalma kötötte; sokan vágytak vele hálni, és sokakat sértett, hogy a dalnok visszavetette szerelmük. S?t – mondták – ? volt, ki a thrák nép közt bevezette a zsenge ifju fiuk szeretését, és hogy az ifjui korról szedjék már le a kurta tavasznak zsenge virágát.
A bércen ül? agg Dalnok Kalliopé múzsának és Oiagrosz folyamistennek fia volt. Mondják – mások mondják, én soha sem -, hogy éppenséggel magának Apollónnak volt a fia. Ám, ha a dalló Költ?t err?l faggatták, rejtelmes hallgatagságba burkolózott, miként alvilági alászállásáról is hiábavalóan faggatták.
Így hát származásáról nem is tudhatunk meg többet, ne is akarjunk tudni többet!
Valóban: nem elegend?, hogy itt, a Földön járt közöttünk Orpheusz, a Dalnok? Hogy dalolt, zenélt minékünk, hogy – mint mesélik Rhodopén mindenütt – zenéjével lecsillapította a vadállatokat, táncra indította a sziklákat, megállította a folyókat.
Héthúrú lantján – mondják – olyan harmóniákat volt képes megszólaltatni, melyeket el?tte, utána senki! Mert Orpheusz épít? és szépít?, áldott költ? volt. És mert füles hallgatósága is volt, szépségre és csöndes versek hallgatására váró, befogadó füles hellének hallgatták énekét akkor.
Miért is ne legyen elég nekünk – kései és fültelen földlakóknak – ennyi?
Mesélik rhodope-szerte azt is, hogy egyszer beleszerelmesedett egy földi lányba, az ám! De nem akármilyen földi lányba. Mert Eurüdiké nem a földön járt, hát persze: fölötte röppent, a fölött szállt könnyed két szép lábával: és fölötte szállt szép Eurüdiké minden földi fájdalomnak is: úgy ám!
Szépséges Eurüdiké, folyamok lánya hullámok lenge rajából földiek elébe szálla, és hallgatta sokáig Orpheusz dalait: így volt ez egyszer, így: bizonyára.
És lettek férj és feleség: lettek egy párban.
Történt egyszer, hogy Orpheusz édes, szép, ifjú felesége, Eurüdiké a folyóparton játszott a fák istenn?ivel, amikor Arisztaiosz – Apollón egyik szertelen fia -, a pásztoristen, megkívánta Eurüdiké csíp?jének lágy hullámzását, mellecskéinek édességét: megkívánta, és mint afféle szertelen, meg is akarta szerezni magának a dalló Költ? feleségét: üldöz?be vette a lányt.
Menekülve menekült szépséges Eurüdiké, és nem vette látásába a mérges kígyót a magas f?ben: a kígyó mérges mérgével mart a lányba, és marása Eurüdiké halálát okozta.
Így történt egykor régen: így éppen.
Siratták Eurüdikét a fák istenn?i, a hegyek, a folyók, és hegyek, folyók és falvak és városok minden lakói, de legjobban Orpheusz siratta szerelmét. Magánosan bolyongott, és Héliosz, a ragyogó Nap keltében is, nyugtában is Eurüdikér?l énekelve találta a dalló szájút.
Mert nem, és nem tudta elfogadni, hogy Eurüdiké, reng? csípejü szép felesége nincs többé, lent lakik immár Alvilág mélyén.
Bolyongott a Költ? mindenfelé, egyszer aztán elment Tainaron hegyfokához, az Alvilág torkának tátongó mélységéhez: és Taenarosz-ajtón át le merészelt szállni a Sztüxhez,
s légnemü népeken át, temetést nyert árnyakon által Persephonéhoz elért: az alvilág félelmetes királya és szépséges felesége elé járult, hogy beszédjével lágyítsa Hádész kegyetlen szívét.
És szólott elébük állva Orpheusz ekként:
„Istenségei föld mélyén ez alanti világnak, melybe leszállunk majd mindnyájan, földi halandók, adjátok vissza szép Eurüdikét nekem! Enni nem, inni nem, de még leveg?t venni sem tudok én nélküle…”
Ám szavak nem voltak képesek meglágyítani vad Tartarosz királyának szívét, hisz oly sok hasonló könyörgést hallott már, mióta Birodalmának királyi tisztjére rendelte ?t Zeusz.
Orpheusz most hát a lantját vette: húrjaiba csapott, és dalban könyörgött tovább a dalló szájú boldogtalan:
” Nem azért jöttem, hogy a Tartarosz árnyait láthassam; s nem azért, hogy megkössem, min a kígyók teste mered, hármas torkát a medúzai szörnynek; hitvesemért jöttem, kibe eltaposott viperának mérge hatolt, s elorozta virágzó évei számát. S most kérlek e rémes helyre, Chaosra, a nagyra, e tág tér csönd-iszonyára: Eurüdiké fonalát f?zzétek vissza a léthez!”
Nem, ó nem a szöveg, és nem is a dallam, nem a mérték és ritmus. Nem az egymásba metaforáló képek, hanem együtt így minden, átvegyítve Orpheusz végtelen bánatával, adták e pár sornak álompalástjukat kölcsön.
Elannyira, hogy elcsodálkozott a dalon mind Hádész palotája, mind maga a Tartarosz legbels?bb zuga is. Nyitva felejtette három száját a Kerberosz, megállt Ixión kereke, nem téptek madarak májat, sem a beloszi lányok nem meregettek; Sziszüphosz ült sziklára nyugodva. Megállt a Világ egy pillantásra: Perszephoné, Kóré, szép Leányka, az alvilág királyn?je is megillet?dött, és kérlelte urát és királyát, Hádészt: bocsássa el ez egyszer alvilági foglyát, adja vissza az életnek, és Hádész – csoda, Ó!, csoda! – elbocsátotta Eurüdikét. Csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra, s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheusz.
És indultak már fölfelé Héliosz ragyogó világába, és mentek az ösvényen csöndben, mely a földre vezet fel, árnyboritott, meredek-lejt?n, telve s?rü homállyal; s már közelébe is értek a föls? föld peremének. Itt – félvén, hogy elillant, köddé vált hitvese mögötte -, látni mohóan vágyta Orpheusz ?t, és meg is fordult, hogy lássa.
Ó jaj, erre az egy pillantásra Eurüdiké t?nt tova tüstént.
És nyújtja kezét ölelést keres?n hiába, megölelni akarja szerelmét Orpheusz, a Dalnok, de jaj, csak a szertefutó leveg?be ölelhetett a karja! A lány meg, az ismét árnyékká lett, nem sírt az uráról semmi panaszt (másról sírhatna-e, mint szeretetr?l?), s „Légy boldog!” szólt még hozzá legutolszor: a hangja már alig is hallott, s maga ismét visszairamlott, siklott a mélybe.
Mondják, hogy Orpheusz hét álló hónapon át siratta hitvesét egy szikla alatt a Sztrümón folyó partján: hét hónapon át ült gyászban, s a Ceres adományai nélkül a parton; könnyei táplálták s lelkének gondja-keserve. Nem evett és nem ivott, csak szomorú sorsát újra meg újra elénekelte.
Aztán visszatért Rhodopére: és mai napság Rhodopén, szép Rhodopén, az északszelü haemuszi bércen, lanttal kezében Dalnok ül: olykor meg- megpengeti lantját, és északszel?, bérczenget? hangon dalol, de többnyire csak hallgat. Mikor énekbe kezd, azt mondja Rhodopé szorgos népe: „Hallga! Orpheus dalol! Orpheus, ki menekül minden szerelemt?l.”
NB! A magánhangzók id?tartamának – olykor – önkényes megválasztása a poetica licentia elve alapján azért történt, mert id?nként úgy éreztem, csak hexameterben tudok bizonyos dolgokat helyesen leírni!
Legutóbbi módosítás: 2009.06.27. @ 05:28 :: Kavyamitra Maróti György
