Szófogadó, rendes gyermeke voltam én szüleimnek mindig. Nem is jószántamból történtek azon események, melyekkel időnként a verést kiérdemeltem. Olyankor, amikor más, vásott kölkökből szelíd galambok, földre szállt angyalkák váltak édesanyjuk döbbenetére, nos, akkor esett meg, hogy az a bizonyos bennük lakó izgága kisördög éppen elunta lakhelyét, és nyughatatlanul ugrált le-föl, keresve magának újabb gyermektestet, nos, akkor — engedelmes gyermek lévén — tűrtem szépen, hogy belémbújjon…
Éppen egy ilyen alkalommal — bennem a kisördöggel — kuzinommal két drága nagynénénknél töltöttük a hétvégét. Kosztosok. Így hívtak minket tréfásan. Hányszor mesélték harmatos szemekkel rácsodálkozásomat a linzerre, amint belepottyantottam a teámba – mily csodás porcelán csészében kínálták! —, és tágra nyílt szemekkel, amikor épp csak beszélni kezdtem, csak így csudálkoztam: eóvatt! És ezt ezerszer elmesélték, végtelen szeretettel.
Igazából nem is a mi tántikáink voltak ők, hanem a szüleinké. A nagymamánk két öreglány testvére, akiknek nem adatott unoka: Terike és Etuska néni. Drága jó lelkek! Együtt öregedtek meg, fogadalmat tettek, hogy soha nem mennek férjhez, mivel vőlegényeik odamaradtak a háborúban… Micsoda átkozott világégése volt az! A testvérük is elesett, a Sanyika, minden egyes alkalommal elmesélték, ha náluk vendégeskedtünk. Az arcképe — ismeretlen festő munkája — ott lógott a szobában a falon, a sárga cserépkályha mellett. Nappal nem is járhattunk be, a konyhában tüsténkedtünk, nyáridőben az udvaron. Heti mosásukat is ott végezték, teknőben, s amikor kitekerték a ruhából a vizet, biz’ azt csakis egy irányba lehetett csavarni. Közben sóhajtoztak: hej, Ibikém, látod, kerekbe mén ez, kerekbe! (A „mén”, az természetesen nem a sok ló gyülekezetét jelenti, hanem, hogy „megy”.) Mármint a munka — takarítás, mosás, főzés, mosogatás (vájlingban!), varrás, stoppolás, aztán minden kezdődik elölről. Mi is segítettünk nekik, bár még óvodások lehettünk: kávézaccból főztünk a babáknak levest, meg a folyondárból főzeléket, aztán megetettük őket, meg a hajukat befontuk, meg átöltöztettük mindet. Mondom, rendes kislányok voltunk, szófogadóak. No, meg tréfásak is.
Ebéd után kimentünk a töltésoldalba — máshol gátnak hívják —, a játszótérre. Papsajtot is ettünk a fő közt, aztán visszaszaladtunk a házba. Terike néniék fél szemüket rajtunk tartották — bár, mint kiderül a későbbiekben, ez édeskevésnek bizonyult —, közben végezték a kerti munkálatokat. Míg halljuk ám, hogy valamelyikőjük a nevünket kiáltotta, s akkor… Akkor oldalba rúgott az ördög! Oda ne menj! Ne fogadj szót! Bújj el szépen! S kuzinommal berontottunk a szobába, meg sem álltunk a sárga kályha s a fal melletti kis kuckóig. Ott aztán kuncorásztunk, no ez jó móka, majd keresnek! Hehehe!
No, lett is ribillió! Méghogy kerestek! Épp csak a tűzoltókat nem riasztották. A szomszédokat felajzották: ki látta őket? Az imént még itt futkorásztak, játszótéren hintáztak, hát hová lettek? Jaj, Istenem, elcsalta őket a cukros bácsi? Katikaaaaaa! (ő kuzinom.) Ibikeeeeee! (Ez én.) Merre vagytok? Mi meg ott vihorásztunk a zugban, ez jó tréfa ám, nem találnak, mert amikor benn kerestek — bár a szívünk a torkunkban dobogott, de visszaszorítottuk feltörő kacajunkat, a szájunkat befogtuk, csak a szemünk csillogott huncutul egymásra —, lakatot tettünk a szánkra, és cinkosul hunyorítottunk és hallgattunk. Hallottuk kintről a kétségbeesett óbégatást: ezek eltűntek, mint a kámfor! Mit mondunk a szüleiknek? És ha kutya tépte széjjel őket? Hívni kell a rendőrséget!
Eltelt vagy egy fertály óra, mire megsajnáltuk őket — meg untuk is már a „kuckózást” —, és kipattantunk nagy hahotával: hát itt vagyunk! Etuska néni, a drága — hogy honnan került elő egy szempillantás alatt, arra sosem derült fény —, akkorát sózott mindkettőnk hátsójára, csak úgy sajgott, még az esti fürdésnél is piroslott a keze nyoma!
Kaptunk szidást, hogy mi ilyen-olyan gyalázatos teremtések, szégyelljük magunkat, de nagyon ám! Ide többet a lábunkat se tegyük be, hogy ők már majdnem szívrohamot kaptak.
Mondom én, vigyázzatok nagyon a jóságotokkal, ha a kisördögöt beengeditek magatokba, abból bizton baj lészen, sőt, még verés is!
Azt azonban nem tudhatom, mi áll a másik oldalon, hogy néha kell egy kis ijedelem, de annyit mondhatok, drága Terike és Etuska néni szép kort éltek meg, úgy százhetvenhatot ketten… Isten nyugtassa őket békességben, bocsánatot is kaptunk, mert nagyon szerettek bennünket. Mi is őket.
Örökké.
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. június 1., hétfő, 08:04
Legutóbbi módosítás: 2009.06.01. @ 06:00 :: Rózsa Ibolya