Pápay Aranka : Három május

javított

 

 

 

  

Szemerkélt az eső, Nelli a szokatlanul hideg, május végéhez illetlenül kellemetlen időt próbálta kizárni, távol tartani a lakástól. Hangtalanul nyílt a bejárati ajtó. A vendég ruháján hozta a kinti nyirkos levegő szagát. Ő azonnal csacsogni szokott, hát kikapcsolta a zenét: zavarná barátnőjét…

— Csak benézek rád egy percre. Hogy vagy? — az üres rutinérdeklődés mellett Jucika pillanatok alatt felmérte, nincs virág a vázában, a díszgyertyák érintetlenek.

— Jól vagyok.

Pontosan tudta, fontosabb a ki nem mondott kérdés. Hálás volt a ki nem mondásért. — Jól vagyok — ismételte meg nyomatékosan, kezét a kutató tekintettel feléje hajoló barátnő asztalra támasztott kezére tette.

— Nem kérsz valamit? Megyek vásárolni. — Jucikát közben egész más érdekelte.  

— Köszönöm, semmit.

— Akkor szaladok is, mert jön Marianna, nem engedi, hogy egyedül mászkáljak, mióta elszédültem.

— Megint alacsony a vérnyomásod?

— Nagyon. Ittam kávét, most jól érzem magam. Tényleg ne hozzak semmit? Egy krémest se?

— Tényleg ne.

— Na, akkor megyek, te meg ne dolgozz fél éjjel. Néha kialhatnád magad!

Fürgén fordult, és már ott sem volt.

Hátrahagyta azonban az elhallgatott kérdést.

Jucika a férjének szinte oltárt emelt, friss virág, mécses, napi ima a fényképe előtt, és kissé rosszallóan vette tudomásul, hogy ő elzárva, másképp’ őrzi a saját múltját… —, de ez a nap az emlékezésé.

Szeme megkeresi a képet ott, a komódon…

Az első közös fotó. Férje arcán egy révbe ért vándor felszabadult nyugalma, az ő szája sarkában keserű mosolyféle.

Két ellentétes pont mozdult egymás felé akkor — nagy távolságból —, és hosszú, göröngyös a megtett út. Pedig a jelige mást ígért: similis simili gaudet.

Hasonló? Mi kell ahhoz, hogy két ember hasonló legyen? Mondjuk szorgalom, a rendszeretet vagy azoknak ellenkezője? Humán érdeklődés? Vallás? Világszemlélet? Kis testi hiba? Átélt sorscsapások? Szokások, és a minderről megegyező nézet? Vagy hajlandóság az eltérő közelítésére?

Készség az összecsiszolódásra…

— Sose szeretted a szertartásokat, igaz? — szólt félhangosan a pillanatot örökre rögzítő képről üzenő, átható kék szemekbe nézve, miközben meggyújtott egy gyertyát. — Első kérdésed az volt: ugye nem ragaszkodom az élő fenyőhöz karácsonykor. Később mégis te választottad ki a legszebb kis fát. Nekem.

Kint a szürke felhők egyre tornyosulnak, nézi, nézi őket, és tovább forgatja vissza az időkereket.

Egy távirat tett pontot egykori türelmére, amiben Péter közölte, hogy a hét végén érkezik és „tiszteletét tenné”… Nyolc évig tartó kapcsolat ért véget, ami felrepült, vagy zuhant, mint a hullámvasút. A közös társaság hozta össze őket, sokban különböző természetük emelt ugyan egy imbolygó válaszfalat közéjük, de a két magányosnak akadtak meghitt pillanataik, vigasztalóan szép szakaszai az életüknek, amik ledönthették volna. A válaszfal inkább csak erősödött azzal, hogy másik helységbe kapott munkát Péter, még megbízhatatlanabbá vált. Úgy ment el, hogy nem is köszönt. Aztán visszalátogatott bizonygatva: „nem búcsúzunk, hisz semminek sincs vége”. Civódásaik ellenére először ijesztő volt a hiánya, aztán néhány kiszámíthatatlan, futó visszatérése vált még riasztóbbá. Na, ebből lett elege a rendszerető Nellinek. Péter mégsem bírta nélküle, képtelennek tűnt szakítani is.

— Mi vagyok én? Biztonsági tartalék? Hová meneküljek előle? Ha jön, ki se dobhatom, meg sem értené, hogy miért tenném — fakadt ki Nelli a barátai előtt, akik aggódva figyelték ezt a csiki—csuki játékot.

Aztán egy szép májusi napon egyikük beszaladt, csak úgy, mint minden ebédszünetben, de ekkor egy színes folyóiratot dobott le elé a munkaasztalára. A kihajtott oldalon bekeretezett hirdetéssel. Jeligéje: „similis simili gaudet”.

— Mi ez?

— Olvasd el és gondolkozz!

— Megőrültél? Ott még nem tartok!

— Hol nem tartasz? Nézz a tükörbe! Meddig hagyod még zsarolni magad? Nekem ne akard bemesélni, hogy szereted még azt a tétova csavargót!

Valóban, a szerelem nem ő, az valaki más, aki elérhetetlen volt és marad. Ez a kapcsolat csak hasonlít, azaz hasonlított a szerelemhez… már nem is hasonlít — gondolta végig, de még nem mondta ki.

— Csak egyféleképp’ tudsz megszabadulni tőle — csapott tenyerével a színes lapra a barátnő, és elviharzott.

Két napig érintetlenül hevert az újság, a hirdetés jeligéjén kívül egyetlen sorát sem olvasta, de többször rápillantott. Aztán betette a fiókba és elfelejtette.

Ezt követően jött a postás Péter táviratával, az unásig ismert szöveggel: „… tenném tiszteletemet…”, és Nelli akkor kihúzta a fiókot.

„Öt éve halt meg a feleségem…” — olvasta az egyszerű szöveget, amiben semmi sem utalt arra, hogy valaki el akarja adni magát olcsó hazugságokkal, annál inkább az ordított a sorok közül, hogy egy embert összeroppantanak az üres lakás falai. „…X éves vagyok, de a hajam hófehér…”

Mit veszíthetek? — tett maga elé levélpapírt Nelli, és írni kezdett: „X mínusz hat éves vagyok, és nem tudom, hány sötét hajszálam van még, mert festetem…”

Május végén két ügyféllel csevegett, amikor a ház előtt lassított egy autó.

— De jó fazon ez a hófehér, ott a volán mögött — futott át agyán a gondolat, aztán elnézést kért a hölgyektől, mert a hófehér hajú bizony őt kereste.

Negyven felett — berögzött szokásokkal — nehéz felégetni a hidakat és minden előzmény nélkül elfogadni egymást két idegennek. Ilyenkor a józanész épp annyit segít, mint amennyit levon egy induló kapcsolat élhetőségéből.

A bagoly természetű, romantikus nő és a hajnali rigókkal kelő, nagyon is reális férfi fejest ugrott.

Késő éjszakába nyúló munkája után Nelli még aludt, amikor Ádám, háta mögött 200 kilométerrel már ott mosolygott titokzatosan a másik szobában. Minden héten jött, rendületlenül és egyre szélesebb mosollyal. Ragaszkodása meggyőző volt, őszintesége kétségtelen.

Augusztusban megesküdtek. 

Akkor nem törődött mással, csak el, el, minél messzibb el onnét, ahol elérheti az a másik.

Csak amikor az autó robogott velük, bele az ismeretlenbe, fordult az ember felé, aki a volánt fogva ragyogó szemmel vitte, ragadta magával az új életbe. — Mintha egy megszerzett zsákmány volnék — döbbent rá a valóságra. — Mit hagytam el én? Nem Pétert. Nekem boldog életem, otthonom volt. Hisz ez egy idegen! Hová visz? Álmodtam én eddig? Biztosan ezt akartam?

Mintha zümmögő szúnyogot zavarna, elhessegette a döbbenetét és nem ugrott ki a robogó járműből, hogy visszamenjen. Határozott, új célja volt már. Ha keservesen is, de felépíteni a közös otthont, életének tudatosan, de vakmerően választott társával. A két távoli pont lassan, nagyon lassan közelített egymáshoz.

Huszonkét év igazolta, hogy helyesen döntött. Ádám szerette őt, mindent megtett, hogy biztonságban érezze magát mellette. Több súlyos betegségén segítette át a férje.

Hasonlítottak abban, hogy azt hasznosították maguknak, tették szebbé, amit elérhettek.

Szerelem? Azért az mégsem. Gyakran előfordul, hogy májusban az éjszakai fagyok után hirtelen nyárba fordul az idő, valahogy kimarad a tavasz. Aki józan meggondolásból vállal felelősséget valakiért, az úgy gondol a szerelemre, mint szegény ember, szerény hajlékban a luxusvillára. Távolról csodálja.

Nelli tudta, hogy a tavasz csak a szívében létezhet. Semmi értelme elégedetlenkedni.

Aztán jött a végzet.

Ádám betegedett meg. Nelli fél évig mosdatta, etette, ápolta és hitte, hogy meg fog gyógyulni, mert az nem lehet, hogy az a gyilkos kór erősebb, mint ők ketten. Tévedett. Tüdőgyulladás gyanújával a belgyógyászatra kellett szállítani a férjét, hogy talán ott felerősítik… remélte még.

Egyre élesebben peregnek az emlékezés képei, látja önmagukat, mint egy néző, aki átéli a filmet:

A mentőket reggel megrendelte a kórház. Nelli hajnalban húslevest főzött, piskótát sütött, elkészítette Ádám fekhelyét — és várta. Várt és telefonált. Mást nem tehetett, mert addigra ő már nem tudott lemenni a lépcsőn. Otthonról hívta a mentőállomást, kórházat, Ádámot, és várt. Sötétedett. Percenként állt fel, ment az ablakhoz lesni a kapu felé. Telefonhívás, leskelődés, telefonálás, estefelé egyre gyakrabban a mentőknek és a kórházba. Nyugtatták, hogy sok a szállításra váró beteg… Előbb udvariasan érdeklődött, aztán nyugtalanul, majd kissé reklamálva, végül már rimánkodva vádolt:

— Az a szegény ember reggel óta összecsomagolva várja, hogy hazahozzák!

— Ne tessék aggódni, a beteg jó kezekben van.

Tíz órakor azt mondta a nővér, hogy levetkőztette és el is aludt a „bácsi”.

— Tessék nyugodtan lefeküdni, reggel lesz csak mentőkocsi…

— Ez biztos?

— Ó, természetesen!

A telefon csengése ébresztette ájult álmából.

— Asszonyom, úton vagyunk a férjével, azonnal ott leszünk.

Nelli borzongva húzza össze magán a vállkendőt. Szíve kalimpál. Felnéz a faliórára. Fél tizenkettőt ütött, éppen úgy, mint akkor, amikor a két mentős mogorván, szinte rádobta Ádámot a heverőre. Feje koppant a falon, szinte hallja…

— Nehogy így hagyják! Kérem, fektessék le rendesen, hadd pihenjen kényelmesen végre. — Kelletlenül, de megigazították.

Amit remélt, pillanat alatt foszlott szerteszét. Ádám szemei mélyen, fekete karikák mögött ültek a szemgödrében. Rajta volt már a halál jele.

Gyengéden megmosta az arcát, kezét.

— No, megkaptad a feladatot — súgta a beteg.

— Nem baj, összefogunk, felépülsz — próbálta nyugtatni, de már ő sem hitte.

— Feküdj le, éjszaka van — rebegte a csont és bőr férfi, mintha nem őt gyötörték volna meg.

Hajnal felé el-elszundított Nelli, de nem telt el öt perc, és újra szólította Ádám. Ahogy kivilágosodott, elcsendesedett. Két kávéskanál teát lenyelt, aztán elaludt. A háziorvost nyolc óra előtt nem hívta Nelli. Akkor ahogy az megdöbbent a szállítás éjszakai időpontjától, azonnal indult hozzájuk. Réveteg szemmel nézett rá Ádám, ám kérdéseire, ha nehezen forduló nyelvvel is, de világos válaszokat adott.

Később a nővér is megjött, lefürdette és friss pizsamát adott rá. Vele is beszélgetett, gyenge, elfúló hangon, de még élcelődve a szeméről is megjegyezte — inkább mutatva —, hogy még mindig felemás. (Tényleg, a nővérkének egyik szeme kék, a másik barna.) Térdén, könyökén, mint a véraláfutások, olyan lilás foltokat fedezett fel Nelli és a nővér, ösze-összenézve némán. Aztán Ádám ráfüggesztette szemét az asszonyra olyan tekintettel, amiben soha nem tapasztalt hálát és olyan ráfigyelést vélt látni Nelli, amilyent még soha. Beszélt a szeme.

— Mi volt itthon…? — nehezen vette a levegőt.

— Amíg nem voltál itthon? Sokat mostam, takarítottunk… Vártalak haza.

— Nézd csak, lejár — mutatott figyelmeztetően a faliórára. Látta, a mutató közelít a kulcslyukhoz, amit ha eltakar, nem tudja felhúzni Nelli, a súlyok pedig már lent voltak.

Délben ivott egy korty húslevest, de azonnal megfordult, nem maradt meg benne…

Az asszony ott ült mellette. Hol mesélt, hol csendben figyelte. „Mivé lett az energikus Ádám!” Megsimogatta a karját… soha nem érezte ennyire közel…

— Nem vagy éhes? — kérdezte estefelé.

— De.

— Mit ennél?

— Olyan híg tejbedarát, amilyent le tudok nyelni… tudod…— a harmadik kanállal közelítő kezet már elhárította, de amit elfogadott, az megmaradt benne.

Nelli kiment, és a mosogatónál állva egyszercsak felkapta a fejét. A szobából erőteljes horkolás hangzott… Nem. Ez nem horkolás volt, ez más.

Visszament, Ádám nyitott szemmel feküdt, torkában mintha valami kis szelep rezgett volna. Megtörölte a gyöngyöző homlokát, kézfejét, és érezte, hogy már nem szabad őt percig sem magára hagynia.

Keze Nellié felé mozdult, tekintetét le nem vette róla, tört fényében tükröződött: ő is tudja, ez a hörgés.

— Ne nézd…

— De én itt szeretnék maradni.

— Akkor jó…— súgta minden elhallgatottat kifejező nézéssel, aztán merev arca kisimult.

A falióra ütötte a fél tízet, amikor nem lélegzett többé.

Másnap pünkösdvasárnap, június 1-je volt.

 

Nelli rezzenve néz fel a sötétedő ablakra. Az eső egész nap szemerkélt, a szoba úgy lehűlt, hogy be kell kapcsolni a fűtést. Május utolsó napján!

A vastag díszgyertya lángocskája megvilágítja a képet, a férfi arcát, a révbe ért vándor nyugalmával ránéző kék szempárt.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.10.31. @ 12:36 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/