Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 4.

Nyomtatás

4.

Már alig vártam a pénteket. Nem voltam egészen biztos abban, hogy valóban utazom. Meg izgultam, hogy utolsó percben még lehet valami, és szerettem volna már a jegyet a kezemben szorongatni. Elérkezett a pénteki nap, már nyitásra ott voltam az irodában.

– Itt a jegyed – tette elém az ismerősöm. Míg aláírtam, mégegyszer jó utat kívánt –, és ha visszaérkeztél, akkor gyere be egy pár percre, hogy sikerült az utad. Ja még valami. Húsz kiló a maximum amit feladhatsz ingyen, ha több, akkor túlsúlyt kell fizetned, keletre utazol, tehát szigorúbban veszik.

Egy közeli telefonfülkéből felhívtam a nagybátyámékat és megnyugtattam őket, nem megyek fel délután a kibucba, ahogy terveztük, ne várjanak, két hétig nem leszek elérhető. Próbált volna érdeklődni, hogy mi van, mi az oka annak, hogy nem lehet majd elérni, de én gyorsan lezártam, hogy majd jelentkezem. Még vásároltam pár dolgot a városban a hétvégére, na meg az utazásra is. A ház bejáratánál persze kibe ütközöm bele? Zeevibe meg Mazalba.

– Sziasztok – üdvözöltem őket. – Jó látni titeket.

Mazal részvétét fejezte ki.

– Kösz. Veled mi újság?

– Tulajdonképpen ugyanaz. Még másfél hónap leszerelésig, utána meg ki tudja? Te még mindig bent vagy?

– Én remélem, már csak innét megyek nyugdíjba.

– Annyira jó bent?

– Azt azért nem mondanám, de már megszoktam.

– Este jössz bulizni, ugye?

– Még nem döntöttem, de valószínű. Igaz, csak facéran.

– Miért, nem akarsz az életben megnősülni? Van egy barátnőm, elhívom estére, hogy ne légy egyedül.

– Ne fáradj. Én egy nehéz eset vagyok. Sokan akarnának engem, én meg pont az ellenkezőjét. Aki meg nekem kellene, az vagy foglalt, vagy ő nem akar engemet. De az élet már csak ilyen.

– Ugyan mit hülyéskedsz. Egy halom lány csimpaszkodna rád, ha hagynád.

– Megvagyok én magam, és a nagy csimpaszkodásból mindég csak veszekedés, meg intrikák jöttek eddig ki.

– De én akkor is idehívom a barátnőmet!

– Ha úgy gondolod, hogy jól fogja magát érezni nélkülem is, akkor csak hívjad.

– Mit kéreted magadat Avi – kapcsolódott a társalgásba Zeev. – Nem vagy te egy olyan szépfiú, hogy kapkodjanak utánad. Ismerem Mazal barátnőjét, egy bomba nő hidd el nekem!

– Te csak hallgass – utasította Mazal. – Össze akartál vele is jönni, de nem bírtad megdönteni, csak engem tudsz eddig meghülyíteni. Na akkor este azért gyere le. Ha másért nem, hát jót dumálunk.

Egészen oda voltam ettől a szíves invitálástól. Mi a fenét akarnak tőlem? Mazal tényleg helyes és rendes is, de miért akarnak „sadhenolni”/összeboronálni valakivel/ Annyira nem vagyok még ronda. Szakállam van az igaz, de rendben tartom nem úgy, mint mások és hülye megrögzött vallásos bolond sem vagyok, aki ragaszkodik a hagyományokhoz. Ott divat a sadhenolás. A vallás bármilyen szinten is, de távol áll tőlem. Lerakosgattam a cekkereimet, aztán mentem is a tus alá, mert szinte ragadtam. Volt már vagy este hét, mire felébredtem mert, olvasás közben elaludtam egy kicsit. Összekaptam magamat és lementem az alagsorba, ahol már lehetett hallani a nagy ricsajt. Jó páran összegyűltünk.

Hoztam én is egy pár üveggel odaadtam valakinek aki az ajtóban állt. Üdvözöltek innen is, onnan is.

Megpróbáltam eljutni ahhoz az emelvényhez ahol Zoli ült és csinálta a „talpalávalót”.

– Jó kis zajt csinálsz, az ember alig hallja, amit beszél. Majd tíz után figyeld meg, hányan jönnek le, hogy hagyjuk már abba.

– Éjfélig azt csinálunk amit akarunk. Engedélyünk van rá. Iszol valamit?

– Szokásos sört.

– Ez itt Evelyn – mutatott be egy lánynak aki ott ült mellette.

– Te is „ige–mige” vagy mint Zoli?

– Nagyon hallani még a beszédemen? Pedig nem most jöttem. De a magyaroknak egész életükben megmarad ez a kiejtésük. Kevés az olyan, aki tisztán tudja kimondani a „cháffot”.

– Rá se ránts!

– Itt a söröd – nyújtott felém Zoli egy üveg Maccabit. – Zeev meg Mazal már kétszer összebalhéztak, de most még nem fasirtolják egymást. Igaz vigyáz mindenki, hogy ne töltse túl magát.

– Akkor nagyon szomjas lehet! Neki elég néhány üveg, és már keresztbe állnak a szemei.

– Várd ki a végit! Ha tízig nem rúg be, akkor nem lesz semmi baj, de ha igen akkor nem ússzuk meg balhé nélkül. Mazal még törődik vele, de ki tudja meddig fog vele birni?

Mazal üdvözölt. – Rögtön idehívom a barátnőmet Sarat. – Intett egy feketehajú lánynak. – Ez itt Avi, akiről már beszéltem neked. Ő is a légierőnél van, mint te.

– Hi! Mazal már sokat mesélt rólad.

– Elmondta azt is, hogy egy mekkora lókötő vagyok, vagy csak azt, hogy érdekelnek a csinos nők?

– Ezt is, azt is.

– Na, örülök. Most meg itt vagyok élőben is.

– Mit ácsingóztok itt – jött oda Zoli is hozzánk? – Azért csinálom a zenét, hogy ácsingózzatok? Menjetek táncolni!

– Figyelj! Néha még a közvetlen főnökömnek is ellent szoktam mondani. Volt is sok afférom belőle. Sara szabad?– kérdeztem a feketehajú „bombázót”.

– Én nem szoktam parancsot megtagadni.

– Én nem parancsoltam, hanem kértem.

– Nos, akkor mehetünk.

Jó volt a hangulat és mindenki jól is érezte magát. Úgy fél tíz felé odajött hozzám Zoli.

– Láttad Zeevet?

– Az elébb még itt volt valahol. Kérdezd meg Mazalt, ott ül a sarokban.

– Pont azért kérdezem te lökött, mert ott ül, és már ő is kezdi öntözni magát. Alig két perce ráztam le, mert ott ült mellettem és elkezdte a szokásos dumáját, hogy én mennyire tetszem neki.

– Na és?

– De hülye vagy! Láttad Evelynt, nem? Fél éve együtt vagyunk és most Mazal kever–kavar körülöttem. Más nem hiányzik most nekem. Persze szerencsém van, ismer már, úgyhogy nem veszi komolyan.

Visszamentem Sarahoz, szóltam: bocs rögtön jövök és elindultam megkeresni Zeevet. Kissé kótyagos volt már. Éppen átöltözött.

– Hova készülsz tata? – kérdeztem tőle

– Hogyhogy hova? Hát bulizni.

– És minek öltözöl át? Nem volt jó az, ami rajtad volt?

– Nem! Én egy angol, pontosabban skót gróf fia vagyok.

– És? Ezt tudják rólad!

– Azért öltözöm át! – Ott ált skót nemzeti viseletben: Skót szoknya, zokni, cipő, ing és a fején egy pomponos skót sapka. – Na mehetünk is! Óh, egy pillanat!

 Azzal odasétált a szekrényéhez, és kivett egy széles övet, amint egy méretes bökő is fityeget.

– Ez a kiegészítő meg minek? Valakit fel akarsz négyelni?

– Még nem, de lehet! Az attól függ!

– Hagyd itt ezt az ócskavasat, ne csinálj már magadból teljesen hülyét.

– Nem csinálok magamból hülyét! Ez is hozzátartozik a viselethez. Nem hagyom itt.

– Jó, bánom is én, csak gyere vissza, mert Mazal már keres.

Még nem volt teljesen beállítva, de látszott rajta, hogy kicsit spicces. Ahogy belépett ismét a helyiségbe, kitört persze a fergeteges röhögés. Mindenki őt nézte.

– Gatyát kell ez alatt hordani? – kérdezte egy lány és már fel is hajtotta a szoknyát.

– Nem okvetlen kötelező, de ha akarod levehetem. – Közben Mazal is oda ért.

– Mondd minek ez a gönc rajtad? Nem bírod ki, hogy ne csinálj magadból hülyét?

– Én egy lord fia vagyok, és ez a nemzeti viseletünk.

Azzal vállon ragadta Mazalt és a terem közepére húzta.

– Hé, Zoli! Tegyél fel valami skót zenét.

Zoli rá se hederített. Zeev sem nagyon törődött a zenével illegette–billegette magát. Szegény Mazal egy darabig tűrte, aztán otthagyta, hülyéskedjen egyedül. Odajött hozzánk, már mint hozzám és Sarahoz.

– Látjátok ezt a hülyét? Mindenütt csak égetni akar!

– Hagyd a fenébe! Tudod ilyen, ha kicsit beszív.

– Elegem van belőle! Hülye, nagyképű barom. Azt gondolja magáról, hogy valaki, közben egy nagy senki. Csak játssza magát itt mindenkinek.

Zeev teljesen egyedül tette–vette magát. Már totál volt, de le nem ült volna. Mások már inkább csak hallgatták a zenét, de voltak még páran, akik táncoltak. Zoli be is szólt a társaságnak, hogy még egy fél óra, és bezárt a bazár. Éjfél előtt befejezte a zenét és megköszönte mindenkinek a részvételt. Kezdett mindenki szedelőzködni. Én segítettem Zolinak szétszedni a szerelését. Zeev egy sarokban horkolt kitekert pózban. Mindenki rajta nevetett.

– Vele mi lesz? – kérdezte Zoli.

– Majd a végén összecsomagoljuk és felvisszük a szobájába.

– És Mazal?

– Ő nincs elázva! Fel tud menni a maga lábán is.

– Csak nem gondolod, hogy ezek után egy szobában fog vele aludni?

– Akkor meg vidd el magadhoz, és szórakoztassad.

– Te sem vagy már ép, ami azt illeti! Mit csinálok Evelynnel? Zárjam a szekrénybe, vagy küldjem haza?

– Amit gondolsz!

– És mi lenne, ha azt mondanám, hogy Mazal nálad alszik? Úgy is két szobád van, az egyikben elfér.

– Mondták már neked, hogy marha jó szervező vagy? Itt a barátnője Sara is. Vele mit csinálok?

– Hogy, hogy mit csinálsz? Őt is viszed magadhoz! Vele kezded és Mazallal végzed.

– Nem vagyok olyan jó hangulatban, hogy tudjam értékelni a humorod. Csinos lány, de nincs hozzá igazán kedvem, na meg nem is biztos, hogy neki is lenne hozzám. Össze–vissza csak ma ismertem meg. Nem az a típus, akit meglehet dönteni ennyi idő alatt.

– A számládra fogják majd írni a másvilágon!

– Bánom is én? Én nem sportból csinálom, mint mások. De ne mond azt, hogy a szarban hagylak. Üsse kavics! Ha hajlandók nálam aludni a szalonban, akkor jöhetnek. Engem nem fognak zavarni.

Összepakoltunk mindent, kicsit ki is takarítottunk, aztán elkezdtünk szedelőzködni. Mazal az egyik sarokban kibőgött szemekkel ült Saraval.

– Na ez még rád vár – szóltam Zolinak.

– Tudom! Maradjatok itt, én felmegyek Evelynnel, felvisszük a stereót. Aztán jövök vissza és elintézem.

Odamentem és próbáltam vigasztalni a háborgó Mazalt.

– Most mondd meg, mi a fenét csináljak? Nem először éget le így. Egy koszos szeszkazán, akit nem érdekel semmi és senki. Képtelen magán uralkodni. Semmi önkontrolja nincsen. Nézd meg ott a sarokban. Ő mer rólam kritikát mondani?

Közben Zoli is visszaért és szabadkozott, hogy ő nem így képzelte az estét.

– Ne haragudjatok, mindent megtettem, hogy jól sikerüljön! És most akkor veletek mi, lesz? Nem indulhattok el így haza! Nincs már ilyenkor semmi jármű. Nálam sajnos nincs hely, de talán Avinál elfértek.

– Semmi akadálya, ha megfelel nektek egy kihúzható ágy a szalonban, akkor egész nyugodtan gyertek hozzám.

Hamar belátták, hogy el kell fogadniuk.

A sarokban hortyogó Zeevet felnyaláboltuk Zolival – mert lábra állítani képtelenség volt – és felvittük a szobájába. Mazal nyújtotta a kulcsát:

– Itt van, és hagyjátok is ott az asztalán! Remélem, ha reggel meglátja, abból tudja, hogy vége mindennek!

Zeevet, mint egy hullát letettük az ágyára.

– Te, van ebben még élet?

– Nem hallod, hogy fujtat? Egy disznóban kevesebb szufla van, mint ami benne! Majd figyeld meg reggel! Semmire sem fog emlékezni persze. Csak ne én legyek az első, akit megkeres – válaszolta Zoli.

– Remélem minket sem fog zavarni. Jóéjszakát, és majd reggel találkozunk.

Én is elmentem a lányokkal szerény hajlékomba.

– Tegyétek magatokat kényelembe! Az ágyneműtartóban találtok minden szükséges holmit. Ott a tus meg a WC – mutattam körbe. – Ja és itt az ajtókulcs! Nyugodtan zárjatok be, ha úgy gondoljátok. Habár éntőlem nem kell tartani – nevettem –, kissé fáradt vagyok.

A két lány visszanevetett, adtak egy–egy nagy puszit és jóéjszakát kívántak.

/folyt. köv./