Csillogó vízgy?r?k
El?ttem köd, helyettem senki, semmi, köröttem fény,
utánam néma csönd. És mégis minden nélkülem lesz
és volt. És semmi nem történik általam.
/Karinthy Frigyes: A költ?/
Karinthy szavait kölcsönöztem írásom elejére. Mindent elmond, amit én érzek, talán nem is kellene tovább szaporítani a szót. Mégis elkezdem. Én is úgy gondolom, ahogyan ?, hogy én csak egy porszem vagyok a világegyetemben, semmi nem történik általam. Lelki szemeimmel látom a fényt a gyertyalángban, esti tábortüzek lobogásában, holdsütötte szikrázó hóban, a felkel? nap sugaraiban, a „leszentül?”nap ragyogó vörösében. A természet alkotta szépséges formák ugyanígy hatnak lelkemre: a madarak színpompás tollai, tavaszi friss smaragdok, búzamez?k sz?ke hullámzása, benne pipacsok pirosa, ?szi levelek aranybarnái, télen a zúzmarás fák fehérje. Szélborzolta tó tükre, harmatcseppek a virágkelyhekben, szentjánosbogarak tánca, fehér sziklák, csobogó patakok csíkja, a végtelen tenger habjai ugyanúgy megérintenek, mint nagyanyó ezüst kontya, édesapa tekintete, fiam mosolya, unokám aranysz?ke tincsei.
A természet apró lényeivel egy vagyok, köztük élek, velük lélegzem, de ha eltávozom innen, minden ugyanígy marad, nem fogok hiányozni. Rám talán néhány mozdulat, szófoszlány emlékeztet majd. Folyton változik minden, de a lényeg maradandó. Tavak mellett id?zve, a vizet órákig nézve, merengve sokszor elámultam a csillogó vízgy?r?k körkörös mozgásán. Egy csepp es?, egy pici kavics megindította a kavargást, majd csendesen lelassult, végül elhalt, a tó tükre újra mozdulatlan lett. Ilyen volt az életem is. Szomjas voltam mindenre, az egész világra, pörögtem fiatalon, néha most is, forogtam néha körbe-körbe, majd elcsendesültem, meditálva megpihentem. Ekkor jöttek elém a múlt fényei és árnyai, megszólítottak, én pedig leírtam szavaikat. Benne vagyok én is minden írásomban, de els?sorban az el?deim, a környezetemben él?k, a természet világa – és úgy, ahogyan engem megérintettek. A fennsíkról széttekintve a kék eget körbefonó felh?koszorúban gyönyörködtem, a kezdetben fehér pamacsok hirtelen elsötétültek, elt?nt a kékség, vihar támadt, zuhogott az es?. Hajnali ködök takarták el a hegytet?t, szinte éreztem a föld leheletét, majd néhány perc múlva a pára felszállt, el?bukkantak a sziklák, kisütött a nap. Ilyenkor édesapám azt mondta, hogy pipálnak a hegyek. Valóban úgy néz ki, mintha az óriások pipáznának, füstöt eregetnének. Alföldi nyári napokon sokszor láttam forgószelet, kavarta a homokot, a sík vidéken ez a tölcsér volt az egyetlen, ami kiemelkedett. Ahogy csökkent a szél ereje, úgy csendesedett le a pörgés is. Éjszakai égbolton csillagok alakzatait csodáltam, próbáltam felismerni és megnevezni a bolygók gy?r?it. E természeti nagyságok mellett mindig éreztem törpe életem kicsinységét. Elt?n?dtem azon, mennyire hatalmas a világ, és én mennyire semmi vagyok benne. Az út menti keréknyomban, a pocsolyában is felfedeztem a csodát, a szivárvány minden színében pompáztak. Igaz, ezt nem csak a természet alkotta, ebben szerepe van az emberi civilizációnak is, mégis csodás látvány, amikor az olaj és a víz találkozik, és tündökölnek a fényben. A hajnali harmat csillogó gyöngysorrá változtatja a bokrok, fák leveleit, télen a jég ablakainkat rajzolja tele csodás kristálymintákkal.
Életem során kaptam már gy?r?t többször is. Az els?t gyermekláncf?b?l készítettük egymásnak barátn?mmel a mez?n. Kés?bb megkaptam els? „ékköves”, valójában csak színes üveggel díszített gy?r?met pici ujjamra. Azután sokáig semmilyen ékszert nem viseltem. Körülöttem több társamnak volt fülbevalója, lánca, gy?r?je. Nekünk ilyesmire nem telt. Feln?tt koromban kaptam avarkori leletmásolatokból készített karköt?t, gy?r?t. Kedvesem t?zzománc gy?r?vel, kés?bb arany karikagy?r?vel ajándékozott meg. A legkedvesebb mégis egy gránátköves ezüstgy?r?, amit ma is viselek. Arra emlékeztet, amikor gyermekkoromban Judit fiókjából el?vehettem nagymamám ékszereit, és én voltam a királylány. Ezekkel felékesítettem magamat, édesanya hosszú ruháját vettem fel, horgolt terít?b?l volt a stólám, n?vérem magas sarkú cip?jében botladoztam. Csodálattal néztek rám alattvalóim, a sarokban pihen? üvegszem? babám, a rongyosra dédelgetett mackóm. Szüleim elnéz? mosolyát én nem láttam, de most visszagondolva erre, valószín?leg így lehetett, hiszen egy kislány ügyetlensége, aránytalanul hosszú karjai, lábai és a felöltött ruhák, ékszerek között nagy volt a disszonancia. Amikor Judit halála el?tt nekem ajándékozta ezeket, el?ször nem is akartam elfogadni. Túlságosan nagy ajándéknak éreztem, nem is valódi értéke volt nagy, az emlékek tették ezeket igazán azzá. Mégis azt hiszem, a legszebb ékszerek azok, amiket a természet hozott létre: a felh?k, csillagok, erd?k, mez?k, fák, virágok, ízek és illatok kavalkádja.
Több holdfogyatkozást láttam életem során, de a legutóbbi napfogyatkozás volt a legkülönösebb, amit láthattam. Barátainkkal nyaraltunk egy alföldi erdészházban. Távol a f?úttól, bent, az erd? közepén ültünk az udvaron. Hirtelen minden elcsendesedett, a madarak elhallgattak, néma csend lett. Ahogy a napkorong elt?nt, már csak egy halvány gy?r? emlékeztetett a csodás éltet? csillagunkra, a sötétség ránk telepedett. Ózondús, friss alpesi leveg? árasztotta el az addig fülledt, homoki erd?t. Néhány percig tartott csak, de azóta sokszor eszembe jut. A homály, a sötétség, majd újra a fény, ami életre hívta világunkat – nagy élmény volt. A természet közelében tartózkodva átélhetjük azt a csodát, ami évmilliók óta létezik ugyan, állandó, de mégis folyton változik. Azt szokták mondani, ugyanabba a folyóba még egyszer nem léphetünk. Fények és sötétek váltakoznak, harmónia vagy diszharmónia határozza meg mindennapjainkat. Jó lenne, ha megbecsülnénk azt a gazdagságot, amellyel a természet megajándékozott bennünket, ha vigyáznánk értékeinkre, ha tárgyi és szellemi tekintetben is jó sáfárok maradnánk.
Hatvan felé az ember elgondolkodik azon, mi végre van a világon. Semmit nem vihetünk magunkkal oda, ahová egyszer minden ember eltávozik. Mi marad utánunk? Szinte semmi. Kedves tárgyak, emlékek, könyvek, kavicsok, kagylók. Ezek mellett mit hagyok gyermekemre, unokáimra? Nem sokat. Megpróbáltam szavakba formálni azt a néhány meghatározó élményt, amelyek sorsomat alakították. Ezek az életmorzsák peregtek ki emlékezetem rostájából, ezeket próbáltam összeszedni, kosárba tenni és utódaim elé tárni írásaimban. Emlékezetem múltjából cseppeket gy?jtöttem, a kútból kiemeltem és fiam számára palackba tettem gondolataimat a világról. Eszmélkedésem idejéb?l, kora gyermekkoromból el?villantak családi történetek, a ködb?l hirtelen el?bukkantak el?deim fényes alakjai, helyszínek, átélt események. Ezek tollam hegyére tolultak. A vízgy?r?k olykor csillogtak, olykor megtörtek a homályban, de a szeretet fénye újra és újra megvilágított mindent.
2008.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.20. @ 09:33 :: Kühne Katalin