Élete folyamán egy nő millió arcot hord. Azok közül egy sem álarc. Akinek nincsenek alkalmi arcai, az nem is nő. Az tart életben minket, hogy segítségükkel úgy tudunk alkalmazkodni a göröngyökhöz — amik az életünk útján végig ott éktelenkednek —, hogy ne zötyögjön, ne omoljon össze az, az előre kimért ÉLET-ünk. Van, aki tagadja, van, aki elfogadja, zokszóval vagy vállat vonva, de letagadni kár, mert nagyon fontos kellékeink vannak az eleve örökölt, titkos szekrénykénkben.
Azt minden nő rögtön megkapja, amikor világra jön, vannak is már benne kellékek, néha magunknak is titkosak, és csak idővel derül ki a létezésük. De az élet során szépen gyűjtögetünk hozzá kacatokat, amik igencsak hasznosak lehetnek alkalom adtán.
Most elárulom, az enyémben rejlő egynémelyiket. No, nem mindet, a szekrény azért még titkos!
Ott tartom például a lecsatolható vasorromat, a fontos söprűm mellett, aztán ott a szintén lekapcsolható mobil szárnyakat, amiket csak nemrég fedeztem fel… (Ó, nem magamtól, erre figyelmeztettek, nem is olyan biztos, hogy tényleg vannak…) A tükrömet megcsalni képes hetyke bíborkalapom is ott lapul. De ott tartok — a csinos kalappal gondosan letakarva —, egy kicsi, kecses korsócskát is, azaz már csak képletesen, mert a megfoghatót tovább kellett ajándékoznom. A család mindenkori legfiatalabb, asszonnyá serdült nőtagjának van arra szüksége — sajnos!
Úgy hívjuk ezt a kis jószágot, hogy „könnykorsó”. Nem magasabb tíz centinél, alul öble, felül kiöntőre formált csücsörítő pereme, és kérdőjel alakú füle van, színe, mint a barna éjfél.
Kislány koromban szerettem volna kivenni a vitrinből, és játszani vele, mert ilyen kis méretben az csakis játékszer lehet — gondoltam én.
— Nem, nem — intett tiltón az anyukám. — Ez nem játék, kislányom. Ezt én az édesanyámtól kaptam, mielőtt eltávozott az élők sorából. Ő is az édesanyjától, aki szintén, és így messzire vissza a múltba, sok-sok nemzedéken át, amikor férjhez mentek, vagy életükben nagy változás előtt álltak. Nekem akkor adta, amikor érezte, hogy előbb el kell mennie, mint ahogy engem férjhez adhatna. Azt mondta: ”Olyan asszony még nem született, aki titkolni való könnyeket ne sírt volna. Zokoghatsz bárki vállán, telesírhatsz zsebkendőket, de a titkos okból ejtett könnyeidet ne láthassa senki. Azokat gyűjtsd össze ebben a kis kancsóban, de akkor ki kell öntened, ha elmúlik az, ami miatt hullattad. Legtöbbünknek nem adatott meg, hogy kiöntse. Így aztán ez a kis edény meg is telhet. Vigyázz a szívedre, nehogy nálad csorduljon ki.”
Akkor megdöbbentem, hogy anyukámnak is lehetnek titkai. Aztán felnőttem… Most nem szeretném részletezni, hányszor gyarapítottam a kancsónk tartalmát, kicsordult, vagy nem, ez az én titkom marad.
A kancsót tovább ajándékoztam, nem a lányomnak, mert ez a csoda engem elkerült, nekem keresztlányaim vannak. Mostani vágyam — nem is titkoltan — az, hogy ő ki tudja önteni a kancsó tartalmát, vagy legalábbis le tudja takarni egy bíborkalappal. Ahogy őt ismerem, úgy hasonlít rám, mintha nem is ”csak” a keresztanyja lennék. Márpedig az sokmindent jelenthet!
Titkos szekrénykémet gondosan bezárom, nehogy elvesszen belőle valami fontos kellék, mert a hátralévő kis időmben az szeretnék maradni, aki mindig is voltam, Nő, aki mindig talpra esik, mint a macska, bármennyit zuhan is. Hogy az ősanyáim ott fenn elégedetten nézzenek le a minél üresebb, kis vándor-kancsónkra, amit azért féltve őrzök —, ha csak képletesen is.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.10. @ 12:16 :: Pápay Aranka
