Hányszor hallgattam,
hogy sír az éj.
Erdők ölén, utcák kövén
fénylett az égi permet.
Maguknak tetszelegtek
a kényes csillagok.
Lényemet kutattam,
újra, meg újra.
Áhítattal léptem
a végtelen útra,
könnyű dalommal csőrében,
a bánat,
szárnya alá vette
a súlyos imákat,
s vállamra gallyazott.
Most hótiszta lelked
csendjébe mártózhatok,
s, mint régi templomok
rózsaablakán,
nyáron, vasárnap,
kora délután,
szabódva lép elém a fény,
hogy végül láthassam én,
milyen parány vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.02. @ 06:55 :: Takács Dezső
