Szilágyi Erzsébet : Nem közügy

 

Háromszor vágtak fel, egy köldöksérv, egy vese, tizenkilenc centi a baloldalamon, egy császármetszés hagyományosan, összesen vagy hat hét kórház, de mindez akkor, mikor a kórház még ellátta funkcióját, voltak orvosok, ápolók, nem kértek pénzt, de eltették.
Háromszor kérdezték meg, hány kiló vagyok, nehogy túladagolják az altatógázt, de mégis többet aludtam a kelleténél, vékonyka nővér ki akart szedni az ágyból, felültetett, majd visszaestem és elájultam. Valaki pofozott, lát engem? Láttam, de szólni nem tudtam.
A szülés is könnyen indult, lesz itt mindjárt gyerek, mire hazaér a választott orvos a síelésből, nem emlékszem hány óra után rohant az ágyam a műtőbe, anyuka ne kiabáljon, meghal a gyerek az altatótól, döfés a vénámba, és nem kiabáltam, csak majd a gyerek, akit két napig nem láttam, mert nem volt hely a szülészeten, levittek a nőgyógyászatra, nem véreztem el, csak majdnem.
Mindez nem közügy, ezért nem mesélek róla, csak most az egyszer, hogy harminc évig nem akartam orvost és kórházat látni, de vittek mentővel, mielőtt megfulladok a kétoldali massziv tüdőembóliától, lábra se tudtam állni, pelenkáztak, infúzióval tartottak életben, némi krumplipürét meg reszelt almát is kaptam, fogytam tizenhárom kilót, majd hazapasszoltak, minusz hét fokban, strandpapucsban és pizsamában, de erről sem érdemes írni, nem közügy. No azt még elmondom, hogy néhány hét múlva, ahogy parancsra gyakoroltam az “élést”, balra fordítva bölcs fejemet, úgy zuhantam a jobb karomra – művészi, nem? – hogy szilánkosra törtem a jobb vállamat. Ez sem közügy, szóra sem érdemes, hisz van lakásom, nyugdíjam, nem fenyeget kilakoltatás.

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Erzsébet
Szerző Szilágyi Erzsébet 223 Írás
Az ELTE orosz-latin szakán végeztem. Voltam az Akadémiai Kiadó szerkesztője, a szegedi JATE Klasszika-filológiai Intézetének oktatója, a Semmelweis Egyetem nyelvtanára. Versfordításokkal már gimnazistaként próbálkoztam. Magyar verseket, novellákat csak néhány éve kezdtem írni.