A monitor halvány derengése volt az egyetlen fényforrás a szobában, de ez is elég volt ahhoz, hogy lássam a sarokban ülő vénember halvány grimaszolását. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem venném észre, ahogy a szakállát simogatja, és közben magában hümmög, ezért még hangosabban kezdtem ütni a billentyűket. De nem hagyott menekvést, hangosan krákogni kezdett, mire dühömben abbahagytam a gépelést, és szótlanul bámultam a kijelzőre. Néhány hosszú és néma másodperc után végre megszólalt.
– Aztán tudod-e, hogy amit csinálsz, az bűn? Sőt, egyenesen sátánizmus.
– Az írásra gondol? – kérdeztem kissé közönyösen.
– Igen, arra… – nyögte rosszallóan.
– Miért lenne az?
– Nos, fiacskám, azt ugye te is tudod, hogy minden egyes ember egységnyi teret foglal el a fizikai és a szellemi térben is. Ha azonban valamilyen veszteség éri, a szellemi térben is hiány keletkezik. Ezt a hiányt két irányból lehet betölteni: Kívülről vagy belülről. Ha ebbe a térbe kívülről nyomul be valami, az a mai romlott világban jó eséllyel egy démon lesz. Persze megtörténhet az is, hogy az ember maga tölti ki ezt a teret a saját szellemével. Ennek a gyakorlatnak az egyik magas fokú módja az, amit most te művelsz, vagyis az írás. Az írás azonban komoly felelősséggel jár együtt, ugyanis egy valamirevaló regényben vagy novellában vannak negatív hősök is: vagyis démonok. Ez pedig magában hordozza a lehetőséget, hogy az ember démonokkal szennyezi be a saját lelkét, vagy ami még rosszabb, a műve nyomtatásba kerülése esetén más szerencsétleneket tesz ki démoni befolyásnak. Mert démonok nagyon is vannak, még ha nem is olyan formában, mint a rémtörténetekben. Az emberi elme tudniillik egy edény, s ha az isteni fény nem tudja beragyogni, akkor előbb vagy utóbb démonok lakhelye lesz… – mondta elcsukló hangon, majd komoran maga elé nézett, és újra a szakállát kezdte simogatni.
– Maga igen nagy tévedésben van! – förmedtem rá, mire meglepetten nézett fel, de nem hagytam, hogy újra megszólaljon. – Az ember ugyanis olyan, mint a két szoba közé akasztott petróleumlámpa, amit a huzat ide-oda himbál, és hol az egyik, hol a másik szobát világítja meg jobban…
– Ez a két szoba az álom és az ébrenlét világa lenne? – vágott közbe, de rá se hederítettem.
– Ez a lámpa viszont a saját fényében fürödve azt hiszi, hogy létezik, holott semmi köze nincs a fényhez, ami látszólag belőle áramlik. Még csak nem is egylényegű vele. Sőt a fényen kívül semmi sem létezik. Sem a szobák, sem a tárgyak, sem pedig a lámpa. Még a maga démonai sem. – Az öreg értetlenkedve nézett rám, de nem szólt egy szót sem, csak a monitor fénye csillogott a szemében. – Bebizonyítani is könnyű. Elég, ha a Napba néz.
– Érzékcsalódás, a tökéletlen érzékei mondatják magával ezeket a butaságokat… – dörmögte.
– Pedig így van. Minden amit lát, csak a fény önmagában való fodrozódása. A többi csak illúzió.
– Hazudik… – dünnyögte tovább.
– Nem hiszi? – kérdeztem mosolyogva, majd lecsaptam a laptop tetejét és abban a pillanatban minden eltűnt. A szoba, a laptop, az öreg és én is. Egyetlen apró fénysugár sem világított, és semmi sem volt többé, csak a tökéletesen fekete, néma üresség.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: Bánsági Andor
