Kozák Mari : Erdőben…

Kép: Máté Sándor – Téli képek

Erdőben – a fáknak is fájhat ugyanúgy, mint az embernek .

Reggelre havat hozott a szél, piszkos-szürke ruhába öltözött fellegek indultak hosszú útjukra. 
A fák, már napok óta pőrére vetkezve vacogtak és ölelkeztek a soványka bokrokkal, de így is fáztak, hát hangos szóval hívogatták a tavaszt.

A kettévált utat, hófehér szőnyegként takarta a porhó. Madarak lábnyomában néhány álom didergett, s egy eltévedt gondolat próbált hazatalálni. Jeges szél csavargott a fák közt, gallyakat tépett, gyökereket ítélt elmúlásra. Egyre sűrűbben hullt a hó, már látni sem lehetett a fák ágán szomorkodó varjakat, csak hangos károgásuk árulkodott arról, hogy itt vannak.
Az akácok mozdulatlan álltak, a tölgy karját néha az ég felé emelte, majd csendes szókkal imádkozott fatestvéreiért. A nyírek és nyárfák a nyárról suttogtak, siratták a hó alatt örök álmukat alvó levélgyermekeiket. Hiába tudták, hogy új életet hoz, mégis fájdalmas volt a búcsúzás.

Egy fiatal fenyő volt köztük – az ősszel figyeltek fel rá – igaz, már korábban is ott lehetett, csak nem akarták észrevenni.
Aprócska, törékeny testét a szél sem bántotta – hagyta növekedjen.
Mostanra megerősödött, sötétzöld ruhája szebb lett, mint bármelyiküké.
Ma a viharos szél belekapaszkodott karjaiba, hátát verte, szemébe fújta a havat. 
Az meg egyenes háttal állta haragját, és óvón tárta karját a derekát ölelő sombokor fölé.

Valami különös érzés költözött szívébe, egy esős őszi napon – még soha nem érzett hasonlót sem. Akkor ölelte át először a som – azóta már így ébrednek és alszanak el – akkor költözött hozzá a csoda.
Még fiatal korában hallott valami hasonlót anyjától, de elfeledte és addig a napig eszébe sem jutott.
Ma, hogy a hó befedte bokrát és a fagyos-szél tépi reggel óta, ma értette meg, hogy mi ez-az érzés.
Biztos volt benne, hogy van aki nem értené meg, lenne az erdőn olyan, aki kinevetné. Lehunyta szemét, szorosabban ölelte magához a gyenge bokrot, nagyot sóhajtott és álmodott.

Tavasz volt, virágok álmodtak rügyet száraikra, madarak szelték a kékséget, bogarak hitték, hogy csillagok és világítottak a hajlékony füveknek.
Egy póklány koszorút font a bokor homlokára, a hajnal selyembe öltöztette – olyan lett, mint azok a tündérlányok, akik az esküvőjükre készülnek éppen.

Még álmodott volna, de valami jeges lehelet érte el az arcát, majd a nyakába ült és lecsúszott az ölébe.
Fázott – kinyitotta a szemét, dermedt ujjai a bokra kezét keresték.
Fájdalom járta át testét, sötétség vette körül – valaki hiányzott – a fáj nem akarta magára hagyni.

Ha levágod azt a néhány ágat – hallotta messziről a hangokat – éppen befér a szobába. Talán eléri a plafont…
A hang egyre messzebbre és messzebbre ment tőle.
Beleájult a sötétségbe.

Reggelre havat hozott a szél, és fehér pihék takarták be az erdei utat. A teherautók megrakodva várták az indulást. 
A reggel még soha nem volt ilyen csendes, az erdőt átölelte a fájdalom, egy sombokor belehalt a búcsúzásba…

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.