Alkonyodik,
hét óra tíz.
Állunk a küszöb előtt,
oldaltáskában kutató kezem
keresi a kulcsot.
Tudom, bent csend fogad,
a múlt nem vár haza.
Anyámra gondolok a küszöbön pillanatra megállva,
a szerető fiút nem lehet játszani
tizenvalahány évvel halála után.
Fél órája még a Négycsöcsűnél vártunk
az átszállásra.
Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az alumíniumoszlop tábláján
a jól ismert, szívig ható szó.
A szülőfalum neve nincs
személy igazolványomban, születésemkor
a helység a még a szomszédos
község nevén szerepelt.
Az úton erre már nem gondol senki.
Ez a falu már nem az a falu,
ahol gyermek voltam.
Kora reggel nem indulnak vállukra vetett
kaszával-kapával a parasztok,
birkózni a föld terményével.
Apád a legjobb aratók közé tartozott
A valahol- még-élő gyermek sem az,
aki akkor volt, álmokban vágtató csodafiú-szarvas.
Titkok kapuját átlépve, inkább maradnék,
amit nem mutat tükör, láthatatlan.
Haza és szabadság,
ez a két szó, melyet
Előre engedem kedvesem,
a szobába lépünk, ahol annyi szépet
elgondoltam petróleumlámpa-pislákolós éjszakákon.
Hátizsákom levetem,
átvetem fejemen az oldaltáska szíját,
leülök a heverőre, szemben töviskoronás
Krisztus Urunk néz az égre.
Fantom-fenyőillat,
Pásztorok, pásztorok örvendezve
Anyjáért kiáltozó csodafiú-szarvas,
csend ködében eltévedtem magamban.
Nem kezdhetem újra.
Az utcán romokba hajló, egykori szőlősgazdák házainak
cserepein vérzik el az alkony.
