Tasev Norbert : Túlvilági séta

kortárs, epika, próza, novella, elbeszélés

 

Kedves Norbert! Csak a helyesírási hibákat javítottam ki. A témában rejlő lehetőségeket távolról sem használtad ki, ez nem kidolgozott alkotás. Egy elfogult, idős néni panaszát a vécésnéni gondolatain keresztül lehetett volna reálissá formálni. A részvét szavai mellett/mögött gondolhatta volna, hogy az önismeret nélküli unoka észhöz térítése nem grízes tésztával, hanem okos szóval ésszerűbb lett volna, stb.

Leveledből következtetem, hogy mindenki mást okolsz a sikertelenségeidért, csak épp önmagadba nem nézel. Vajon nem tehetnél-e valamit, hogy saját hibáidon javíts, mint egy felnőtt, okos ember? 43-AN TALÁN MÉGSEM TÉVEDNEK.

Ha ehhez hasonlóak voltak a kiadókhoz küldött művek, akkor evidens, hogy elutasították. Vetkőzd le a túlcifrázott jelzők és nyakatekert megfogalmazások kényszerét, írj természetesen és tartsd be az alapvető irodalmi kritériumokat: Bevezetés, tárgyalás, megoldás. Novellánál nem árt a csattanó.

Igy nem publikálható.

TÚLVILÁGI SÉTA

 

 

Az idősebb, molettebb testalkatú nőnek volt egy kis kalyibája közvetlenül a temetőben; jó mélyen, szinte a sűrű, kivágott irtásokkal szegélyezetten, ahová a friss elhunytakat temették. Volt a kis, nagyon meghitt és szinte komfortos kényelemmel felszerelt helyiségben egy villanyrezsó, amin egy enyhén lyukas, és már jócskán ütött-kopott lábaskában minden egyes nap pontban fél tizenkettőkor megmelegítette ,, ünnepi ebédjét” mert valahogy minden étkezést meghitt, és bensőséges élvezetnek tekintett. Néha — ha senki nem kereste fel a mellékhelységet, ahol természetesen fizetni kellett, hiszen manapság csupán a levegő szippantása a legolcsóbb —, jutott ideje bőséggel néhány színes bulvármédiával foglalatoskodó magazin, vagy újság elolvasására is! Szépirodalom csupán ritkán akadt kezébe. Mintha szándékosan ódzkodott volna attól, hogy a kultúra, a tulajdonképpeni műveltség bizonyos foszlánya, hevenyészett töredéke esetleg az ő agytekervényei között is megragadhat. Mintha esze, és elméje egyedül a pletykálkodást akarta volna be- és elfogadni! S bár csontjait már csupán nagy testi kínok között tudta cipelni, még mindig olyan gyorsan, és fürge gazellaléptekkel járt-kelt, akár egy harmincéves! Sokszor mondták is neki — főként azon biztonsági jellegű őrök, akik időnkét egyszer-kétszer napjában körbejártak, hogy a nénike sokkal jobban tesz-vesz, tüsténkedik, mint a mostani fiatalabb, szamárgeneráció!

— Ugyan, ugyan! Kedveskéim! Csak teszem, amit más is tenne! — szerénykedett szinte mindig, bár lelke mélyén nagyon is ínyére volt, ha kifogástalanul emberséges személyével kapcsolatban kedvező kritikában, vagy dicséretben részesült.

Kis kamráját könnyedén meg lehetett találni, mert a már jócskán megritkított erdőszél mellett helyezkedett el, ahová a frissen érkezőket hantolták, és ha még mindig kételkedtek a mellékhelységek létezésében a kis nénike szabadidős élelmességét felhasználva vaskos akácfából gyönyörű ,,cégtáblát farigcsált, amire szurokszín festékkel rámázolta: ,,W.C. — eredetileg a mellékhelységet, vagy a slózi elnevezést szerette volna kifüggeszteni, de aztán az igazgatóságnál szóltak neki, hogy a nagyobb profit reményében maradjon csak meg nyugodtan az egyezményes, tehát nemzetközileg is elfogadott jelzések használatábannál.

— Nézze, tisztelt főnök úr! Ha vendég jön, akkor semmi probléma! — védekezett erélyesen, és mint egy anyatigris sokszor érvelt. — De ha senki nem tiszteli meg jelenlétével kis helységemet a föld alól nem tudok pénzt kanyarítani, kérem! — szinte vérében volt saját becsületes és hűséges szavainak védelme, amit annyira komolyan, és céltudatosan gondolt, hogy észre sem vette , de sokszor kellemetlenül felemelte erélyes hangját, hogy szinte már üvöltött, és hogy bizonyságát csak még jobban, és hatékonyabban képviselhesse, hevesen ütögetni kezdte a titkárság asztalát is, hogy szinte majd kettéhasadt a pozdorjaszerű asztalka.

Amikor egyik kedves szomszéd ismerőse, egy délceg fiatalember odaért és kedvesen köszönt neki, kínálkozó lehetőséget szimatolt, de alig merte kimutatni:

— Á! Tónikám! Hát maga? Hogy kerül ide? Egy jó kávét, vagy teát esetleg? Megkínálhatom egy kis keksszel, vagy valami mással?

— Kezit csókolom, drága Lenke néni! Hát hogy tetszik lenni? — két oldalról cuppanós csókot adott megfonnyadt, évek által kikezdett arcára, hiszen mindig is úgy tekintette, mintha a második nagymamája lenne az idős hölgy.

— Semmi gond, fiacskám, még megvagyok! De nem szeretne esetleg bejönni? Könnyíteni magán? — erősen ráncos, barázdás, mégis jóságos arcán nagy zavar, és bizonytalanság tükröződött; mint akit nyomaszt a pénztelenség szűkössége, de még sincs mersze kérni, vagy kunyerálni.

— Nem, köszönöm, csókolom! Csak kijöttem ide, mert már olyan régen nem róhattam le tiszteletemet a nagyapámék előtt, és tetszik tudni , halottak napja környékén itt úgy is úgyis tömegnyomor uralkodik, és szinte lehetetlen közlekedni!

— Hát hogyne, aranyom! Tökéletesen igaza van! Magának már gyerekkorában is úgy vágott az esze! Biztosan azóta már főnöki beosztásban van valamelyik nagyobb cégnél, vagy vállalatnál!

— Az de jó lenne, csókolom! — lehajtotta percnyire a fejét, mint aki szégyenkezik —, de tetszik tudni a mostani világ nem igazán lelkesedik a diplomások iránt! Attól tartok talán jobban jártam volna, ha kitanultam volna valami nevesebb szakmát! — szavai úgy hangzottak bele a levegőbe, mintha csak hangosan akarna gondolkodni.

— Jaj, ne tessék ilyen meggondolatlan butaságot mondani, kedveském! — paskolta meg eres, májfoltos kezecskéivel a másik erős, tölgyfaszerű kezét. — Nézzen meg engem a fiatalúr! Kérem! Nekem összesen van négy elemi iskolám, és hová kellett jutnom? Pedig még jól emlékszem én kérem azokra az időkre is, amikor hajnali kettőkor már menni kellett kukoricát kapálni, no meg egyelni a cukorrépát! Osztán a cukrot sem ingyen mérték épek hogy csak kaptunk belőle, oszt voltunk vagy nyolcan! Tessék csak belegondolni! — szeme hirtelen fátyolossá lett, és meg is rekedt egy kicsit a reszkető hang, mintha egy régen esedékes, ősi sérelmet szeretett volna megtorolni, de még mindig nem sikerült! Majdnem már rázni kezdte szabályos időközökben a méltánytalan, az őszinte sírás.

— Jaj, drága Lenke néni! Ilyet nem szabad csinálni! Tessék, megnyugodni kérem, nem lesz semmi baj! — átölelte az idős nőt, és zsebkendőt adott neki készségesen, mint egy lovag. — Csak s a szép dolgokra kellene mindenkinek emlékezni!

— Igaza van kedveském! Magának mindig igaza volt, és valószínűleg igaza lesz! — kifújta az orrát, és egész arcán már erősen meglátszottak szégyenlős meghatottságának pirospozsgás jelei; mintha stigma-sebek volnának, melyeket tanúskodásként vésett rájuk a megtörtént emlékek események sora…

— De ha már itt vagyok! — mintha elfelejtett volna valamit, a fiatalember benyúlt vastag télies kabátjába, és kivett belőle egy-két szépen összehajtogatott papírpénzt:

— Tessék parancsolni, drága Lenke néni! De kérem, kérhetek valamit?

— Hát hogyne, fiatalúr! Ami csak jólesik magának!

— Ezt a pénzecskét kérem, ne tegye bele a kasszába, de költse magára! Vegyen rajta valami szépet! Jó?!

— Jaj, drága ember maga fiatalúr! Nagyon rendes ember lett magából!

— Pedig valamikori osztályfőnököm még azzal riogatott hatéves koromban, hogy hídlakó leszek, és most pedig már könyvet írok!

— Nagyon helyes, drága fiam! Nagyon helyes! Csak így továbbra is! Sok szerencsét!

— Drága Lenke néni! Ugye megtetszik (az igekötőt nem a segédigéhez kötjük) meg tetszik ígérni, hogy nagyon vigyáz magára? Nehogy valami baj legyen!

— Hát persze, aranyom! Hát persze! — visszatért a kamrája elé, és tovább várta a ,,pénzesebb kuncsaftokat. Sírva fakadt, miközben a távolodó, kiegyensúlyozott fiatalembert nézte, akire valamikor ő vigyázott és gondoskodott gyerekkorában, mert a szülei roppant elfoglaltak voltak, és szinte állandóan csak dolgoztak. Egészen halkan, csendes ütemekben sírdogált, míg csak újabb kedves vendég nem jött. Megtörölte az orrát, amíg a másik idősebb úr kicsit kíváncsian szemlélte, majd kinyitotta előtte is az ajtót.

— Tessék csak, tisztelt uram! Parancsoljon.

Aztán, amikor már megint egyedül volt emlékein között merengett; hokedlijét előre-hátra mozgatva, mintha csak dülöngélne, sokat morfondírozott azon, ha nem volna ez a kisebbfajta ,,  nyugdíjkiegészítése” vajon megtudna-e (segédige!) a fennmaradó igenigen soványka és csekély alapból megélni?

Nekilátott; bement a kis kalyibába és súroló-, tisztítószerekkel tért vissza, majd leemelte az időközben megkopott ,,cégtáblát kis köténykés ölébe vette és alaposan megtisztogatta! Gondolta:

 ,, Csak jobban fest ez így, mintha mindenki porosan látja!”

Még üldögélt egy kis ideig, de nem túl sokáig, mert ízületei már hamar kopaszodásnak indultak, és úgy kevésbé fájtak, ha negyed óránként negyedóránként járkált.

Nem sokkal reggel hét óra után, mikor kinyitották a temető nagy, kovácsoltvas kapuit, egy másik, idősebb asszonyság lépett oda hozzá.

— Mondja csak? Nem tud valamit az ellopott virágok ügyében? — talpraesett szigorúsága, és komolysága először meghökkentette, mert ennyire korán nem szokott senki itt még flangálni.

— Nem kérem! Én is csak nem régóta vagyok itt! Esetleg segíthetek-e valamiben?!

— Amennyiben adnék Öönnek (a személyes névmásokat nem írjuk nagybetűvel) pénzt úgy ránézne-e a férjem sírjára, mert ismeretlen emberek rendszeresen lopják róla a virágcsokraimat, és én már egy kis ideje sokat betegeskedem! Hihetetlenül sokat segítene!

Az idős vécésnő nagyon meglepődött, hogy valaki őszintén a segítségét kéri.

— Nos! Igyekszem mindent megtenni, hogy többet ez ne fordulhasson elő!

— Nagyon megnyugtató ezt hallani! — bólogatott az asszonyság. — Tudja már több mint húsz éve, hogy elvesztettem a férjemet, és azóta a kisunokám is meghalt!

— Őszinte részvétem a veszteségeiért, asszonyom!

A másik mintha meg se hallotta volna, amit az előbbi beszélt:

— Tudja drága, egyetlen kisunokám író, költő volt… aztán megölte magát! — pityeredett el, s miközben kis retiküljében zsebkendői után kutatott a jószándékú vécés nő már nyújtotta is feléje egy tiszta zsebkendőt.

— Őszintén sajnálom! Borzalmas tragédia!

— Tudja, önmagamat vádoltam már elégszer, mert a kisunokám talpig becsületes, és nagyon udvarias fiatalember volt, és mindig versekben vallott az érzéseiről!

— Ez csak természetes! — igyekezett nyugtatgatni.

— …Egész napját írással, önműveléssel töltötte! Mint magyar tanár végzett az egyetemen, és az is nagyon megviselte, hogy nem tud elhelyezkedni, és munkát találni!

— Nagyon sajnálom!

— Tudja rengeteg könyvkiadót megkeresett a drága kincsem, és mindenünnen visszautasításokat kapott! Nagyon a szívére vette a dolgokat! — megint elpityeredett, de félénkebben, mint aki szégyelli, hogy sír!

— Ugyan, drága asszonyom! Nem szabadna szégyellnie! Bizonyára rendkívül tehetséges fiatalember lehetett!

— Mert az volt! A világra haragszok, hogy ennyire nem vette figyelembe a vészjelzéseit, amit leadott. Talán nem lett volna ekkora tragédia…

— Nem szabadna magát ennyire emésztenie magát kedves asszonyom! Tudom, hogy mennyire nehéz, de nagyon szigorú önmagával szemben, ha nem ad magának egy második esélyt! — igyekezett benne erősíteni az önbizalmat, ami ugyan nem hozza vissza a tragikus dolgokat változtat a megtörtént tragédián mégis bizonyos tények elviselését megkönnyítheti.

— …Pedig ő nagyon rendes nagyfiúcska volt! Mindig udvarias, és talpig becsületes Mmaradt, még akkor is mikor nehezebben mentek a dolgai, és kitették az állásából! — hüppögni kezdett ismét, és az öreg nénike először nem is igazán értette, hogy ilyen esetekben mit is kell csinálni, aztán végül abban maradt, hogy még odaad az idős nőnek egy pár adag zsebkendőt, aztán hátha megnyugszik.

— Tudja a férjem már több mint harmincöt éve hogy elhunyt, és nem láthatta az unokáját, milyen fess, gavallér fiatalemberré vált!

— Biztosan nagyon büszke lenne rá… — kockáztatott meg egy rövidke választ.

— Az is volt, amíg szegény uram élt! Csak aztán gyomorfekélyt kapott, és az állandó kórházi hercehurca teljesen leépítette a szervezetét!

— Ezt őszintén sajnálom, és nagyon szomorú!

— Nem kérem! Ez felháborító! — kelt ki magából az idős nő. — Mindenki csak a saját maga malmára hajtja a vizet, és mikor ténylegesen intézkedni kellene, akkor senkinek sincsen mersze, hogy vállalja a felelősséget!

— Talán igaza van! — gondolkodott el egy pillanatra. — Tudja, nekem is volt két lányom, és már unokáim is vannak, de a lányaim csupán azért, mert vécésnek kellett, hogy álljak, lenéznek, és szinte nem is állnak szóba velem! Mindkettejük férje megkavarta kicsit az eszüket! De ez így természetes, ha az ember igazán szerelmes! Nem de Nemde?!

— Ez nem szép dolog! A gyerek igenis, akármilyen a szülője, tiszteséggel tisztelettel tartozik! Engem bizony odalent a tanyánkon még úgy neveltek! Ha visszabeszéltem, a nagyanyám úgy megrángatta a kislányos copfomat, hogy csillagokat is láttam a szemem körül!

— Hát igen! Attól tartok, kedves hölgyem, azok az idők már rég elmúltak! De talán még mi is tanulhatunk valamit az új generációktól!

— Egyszer az unokám a lányom elmesélte, milyen volt, amikor először ment randevúra a fia! — emlékei megint kisajtoltak érzékeny szemeiből egy jelentős könnycseppet!

— Amikor véget ért a randevúja, késő este, a lányom mesélte, hogy úgy jött haza mint aki hogy zokogott, és teljesen megsemmisült! Állítólag az ifjú hölgy közölte vele, hogy nem állnak egy társadalmi szinten, és a hölgynek lennének életmód elvárásai!

— Hogy micsoda??? — döbbent meg azonnal a másik úgy, hogy még köpni-nyelni sem tudott. — Hogy képzelte az a kis nyikhaj fruska, hogy ilyet mer művelni egy rendes fiatalemberrel?! — tette csípőre a kezét, mint aki valóságos csatára készülődik!

— Mindenesetre abban a pillanatban, amikor a lányom ezt a telefonba közölte velem, már másnap meglátogattam az én drága unokámat, és egy egész lábas grízestésztát készítettem neki! Mindig is az volt a kedvence, jó sok baracklekvárral!

A másik idősebb nő ezen erősen elgondolkozott, de még mindig nem egészen értette az összefüggéseket:

— Miben állhatok még a rendelkezésre, kedves asszonyom? — kezdett volna már hozzá egy kicsit a takarítási műveletekhez miután látta, hogy már bizony jócskán elszaladt a délelőtt!

— Bocsásson meg nekem, hogy elraboltam a drága idejét! Nagyon jó volt kicsit elbeszélgetni! — törölgette meg újfent fátyolos szemeit. — Azért, ha tapasztal valami gyanúsat a tolvajokkal kapcsolatosan, ugye szól majd nekem?

— Hát ez csak természetes!

Még megvárta, hogy az idős hölgy elsántikál a külső kapubejárathoz, és önmagában mélyen elgondolkodott, hogy azért ha feje tetejére is áll a világ talán még mindig maradhattak igaz, és őszinte emberek a földtekén!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 67 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál jelentettem meg köteteimet!